Egy náci és egy zsidó barátsága, avagy amiről a nagyszülők nem beszéltek

Hogyan tudott egy cionista házaspár Eichmann közvetlen elődjének, egy nácinak segíteni Németországban? Arnon Goldfinger, izraeli rendező 2011-es alkotása, a Lakás az emlékezés és az elhallgatott történetek filmje. November 22-ig tart a IV. Zsidó Filmfesztivál a Művész moziban! A filmben Goldfinger saját nagyszülei múltja után kutat. A nemrég elhunyt nagymama lakásában talál egy újságcikket, amelyből kiderül: zsidó nagyapja, Kurt Tuchler a háború alatt egy SS-tiszt, Leopold von Mildenstein kísérője volt egy palesztinai úton

Goldfinger családja semmit sem tud és nem is akar tudni az ügyről, de ő végül fölkeresi Von Mildenstein lányát Németországban. A nő nem úgy tekint apja és Goldfinger nagyapja kapcsolatára, mint egy zsidó és egy náci házaspár barátságára, hanem egy adott történelmi helyzettől független emberi kapcsolatra. Ugyanakkor Mildenstein lánya nem ismeri el, hogy édesapja náci volt, még akkor sem, amikor a rendező levéltári anyagokat hoz fel ennek bizonyítására.

Arnon Goldfinger tovább kutat a válaszok után, amelyet végül egy német professzortól kapja meg, aki a nácikkal és a tagadás témakörével foglalkozik. A professzor szerint Von Mildenstein nagy műveltségű emberként jó partnerre talált Kurt Tuchlerben, aki szintén művelt, világot látott ember volt. Ugyanakkor Von Mildenstein szétválasztotta magában azt, hogy ő náci, és milyen céljai voltak, és azt, hogy történetesen egy zsidóval tartott fenn kapcsolatot. Lehet, hogy Tuchler az ellenségének számított, de az adott pillanatban, csak egy barát volt, akivel jókat lehetett beszélgetni. Tuchler pedig valószínűleg azt gondolhatta, hogy ugyan üldözték, mint zsidót, de a családja már évszázadok óta Németországban élt és ő is németnek érezte magát, ezért úgy érezhette, kell lennie legalább egy németnek, aki jóindulatúan közeledik felé. A professzor elmondja, hogy több háborús visszaemlékezésben is visszatér ez a motívum, vagyis az a hit, miszerint nem lehetett minden német ellenséges az adott korban, kellett lennie legalább egynek, aki emberszámba veszi a zsidó polgártársát.

Többször is felmerül a filmben a kérdezés hiánya, mint a második generáció jellemző tulajdonsága. Goldfinger édesanyja azzal magyarázza, hogy egyáltalán nem érdekelte a szülei németországi múltja, hogy egyszerűen nem volt szokás náluk a kérdezősködés. Goldfinger édesanyja mindent kidob, ami régi, nem izgatja, hogy megtartsa a múltat. Von Mildenstein lánya és német barátai pedig elmesélik, hogy nem volt szabad kérdezniük, bolygatni a múltat, hiszen akár háborús bűnökre is fény derülhetett volna ilyen módon.

A rendező közelebb kerül a nyomozás által elhunyt nagyszüleihez, de lehet érezni, hogy mégsem olyan módon, ahogyan beszélgetés által lehetséges lett volna. A film egy szimbolikus jelenettel zárul: a németországi temetőben keresi Goldfinger és édesanyja a dédnagyapa sírját, de nem találják, holott adatok vannak hozzá, de a sűrű aljnövényzetben nem tudnak kiigazodni. Ha lenne kitől kérdezni, mert most már van mit, akkor talán megtalálnák, amit keresnek.