USPIZIN*, azaz halott vendégeim

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Itt ülünk ebben az összedőlni készülő, de gyönyörűen kidekorált sátorban, ülünk, hallgatunk. Kint pörög a világ forgataga őrült sebességgel, újabb események, viták, szenvedélyek söpörnek végig kisebb és nagyobb közösségeinken, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Itt ülünk, pedig lenne miről beszélni. Csak nehéz. Irtózatosan nehéz.
A hosszú és félelmes napok után íme végre egy vidám ünnep, vigadjunk hát végre sátrainkban! Nem megy. Nem tehetek róla az első szomorú szürke őszi napok, az eső, nem ezt a hangulatot hozza ki belőlem.

Különösen, hogy pár éve megtanultam, Szukot tulajdonképpen a zsidó Halloween, már másképp élem meg a sátorban ülős napokat, s ez jobb is így. Hiszen a nyári felhőtlen medencés napok után, a szarvasi széken ugrálós és éneklős ebédek végeztével jó kicsit az elcsendesedős, elrévedezős néhány hét, a szemlélődés, az emlékezés.

Ezt tesszük ezzel a sátor dologgal. Kivesszük magunkat a hétköznapi valóságból, kívül helyezzük létünket a létezés szélére egy olyan időszakban, amikor a természet épp meghalni készül, vége a nyárnak, közeleg a tél. Kiragadjuk magunkat, ezzel olyan perspektívát nyerve az örökkévalóságra, mely ritkán adatik meg. Ne feledjük, ez még mindig a félelmes nagyünnepi kör, még mindig nem dőlt el teljesen sorsunk, még jön majd a Tóra ünnepe, s minden – minden a körforgásról, folytonosságról, újrakezdésről szól. Körök és körök, ciklusok és ciklusok. Minden forog velem, nem áll meg a világ, kezdődik újra minden s a rohanás, a rutin, a pergő napok nem mindig engednek megállást és elgondolkodást.

Kiülök hát egy pillanatra ebbe a sátorba és kiélvezem a pillanatokat. Ránézek a forgó világra, látom a hullámzó óceánt, a hegyeket, a folyókat, a rohanó, munkába siető emberáradatot, látom a menekültáradatot is, látom a várost, ahol élek, a negyedet, a házat, látom a városlakókat, a kapuban fészkelődő hajléktalant, a mellette elhaladó embereket, látom a barátaimat, a családomat, látom magam…

Terítem az asztalt a képzeletbeli sátramban, mert vendégeket várok. Minden nap mást. Halottakat. Ősöket: szám szerint hetet. Ábrahámot, Izsákot, Jákobot. Mózest és Áront. Józsefet és Dávidot. Csupa férfit, nem hozzák a feleségeiket, a gyermekeiket. Vagy igen? Hány főre terítsek? Meddig maradnak? S kit hoznak, ha hoznak? Elhozza-e Ábrahám Hágárt is, Elhozza-e Dávid Michált vagy Abigailt?

Mit ehetnek és mit nem? Érzékenyek-e vajon a gluténre, mint én, vigyáznak-e az alakjukra és miről fogok velük beszélgetni? Családom ők, ha távoli is, sok hát a ki nem mondott titok, a fel nem tett kérdés, mint minden rendes családban. – Ábrahám, milyen érzés volt, amikor Izsák…- nem, inkább mégsem… Hadd maradjon meg a válasz a képzeletemben, azt már megrágtam, feldolgoztam…

A tabukat ne döngessük, nem döngetem sem ősi családtagjaimnál, sem közeli családomnál. Békesség és hallgatás, ez adja nyugalmunk alapját. Vagy mégsem? Lehet, hogy ezért kapjuk évről évre ezt a Zohár által előírt lehetőséget, hogy végre merjünk sebeket feltépni, merjük feltenni a nehéz kérdéseket?

Itt ülünk ebben az összedőlni készülő, de gyönyörűen kidekorált sátorban, ülünk, hallgatunk. Kint pörög a világ forgataga őrült sebességgel, újabb események, viták, szenvedélyek söpörnek végig kisebb és nagyobb közösségeinken, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Itt ülünk, pedig lenne miről beszélni. Csak nehéz. Irtózatosan nehéz. Nehéz, mert a kérdések sokszor állításokként jelennek meg, nehéz, mert elsöprőek a véleményérzelmek. Nehéz, mert nehéz.

Üljünk ki mégis a sátorba. Kezdjük el a csendes egymás mellett ücsörgéssel. Nézzük egymást, hátha ebben az ücsörgésben egyszer csak majd nem halljuk a világ zaját egy kis időre. Hátha el tudunk kezdeni kérdezni, úgy igazán, hogy megtudjuk, kik is vagyunk mi egyáltalán, honnan jövünk, milyen hagyományok táplálják jelenünk, hol tartunk és hová szeretnénk eljutni. Milyen közösséget képzelünk el magunknak a jövőben, s ahhoz mi mindent kell együtt megtennünk. A sátrunk ugyan ideiglenes, de a csillagok és az az isteni gondviselés talán maradandó. Én legalábbis ezt remélem. Térjetek be a sátorba. Üljetek mellém.

 

* A héber=arameus uspiz szó egyszerre jelent vendéget, vendéglátót és fogadót. Itt vendégeket jelent, még pedig, legendás, virtuális vendégeket, akik Sátoros ünnepen naponta látogatják a zsidó ember sátrát.

Ezek a vendégek nem mások, mint a három ősatya, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint Mózes, Áron, József és Dávid. Erre a célra komponáltak egy speciális imát, amit akkor mondunk el, amikor a sátorba belépünk. Ennek lényege: üdvözlet és “Isten hozott” az aznapi soros vendégnek. Szokás, hogy a család férfiai közül az, akinek a neve az aznapi vendég nevével azonos – lakomát csap meghívott vendégeknek a sátorban, ahol ilyenkor ünnepi jellegű Tora tanításokat hallatnak.

Az uspizin szokásáról, jelentőségéről, forrásairól, sokat értekeztek az elmúlt évszádokban. Eredete kabbalisztikus (Zóhár, Emor, 103-104) és főleg haszidok kultiválják (kivéve a Habad haszidokat) és sok csodálatos sztori forog közszájon, titokzatos vendégekről, akik a nagy haszid rabbik és rebbék ünnepi sátrait látogatták.

Vannak, akik az uspizin szokásban nevelő szándékot fedeznek fel. A néphit szerint az Atyák és a többi nagyjai a zsidó Panteonnak, csak akkor jönnek, illetve “láthatók” egyes sátrakban, ha a tulajdonos megvendégel az ünnepen hét nélkülöző embert sátrában. A Zohár (uo.) hangsúlyozza, hogy ha a házigazda nem vendégel meg szegényeket, akkor az uspizin (az előkelő vendégek) egytől egyig elhagyják a sátrat és mindegyik szájában egy-egy Írásvers, amely a fukar gazdát pellengérezi ki. “Azt se mondja valaki, hogy eszem-iszom, és ami marad, abból megvendégelem és megörvendeztetem a szegényeket, hanem először jönnek a vendégek és csak utánuk a háziak; és ha megeteti-megitatja és megörvendezteti a szegényeket, akkor a Szent, áldott a neve, velük örül és Ábrahám egy jesájai verssel dicséri” (uo.).

A fenti sorrendet Lurja, a szent Ár”i állapította meg, de a gyakorlatban a kronológiát választjuk, és így József előbb van Mózesnél. Általában díszes színes táblákra vannak a “vendégek” nevei feltüntetve és mellettük az arameus nyelvű üdvözlő szöveg. Elöljáróban azt mondják, amikor belépnek a sátorba, hogy “Ezennel meghívom lakomámhoz az illusztris vendégeket, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, Józsefet, Mózset, Áront és Dávidot”. Az első napon hozzáteszi, hogy “Kérlek szépen Ábrahám, fennkölt vendég, ülj velünk és veled együtt a többi illusztris vendég… és itt újra felsorolja mind a hetet, akik mindennap jönnek, csak mindig egy másikukkal az élén.

Jákov Emdin (Jáávéc 1697 – 1776) imakönyvében megváltoztatta a szöveget és minden “vendég” nevéhez hozzátett egy jelzőt: Ábrahám az istenszerető, Izsák a “megkötözött” (Ákédá); Jákob – a tökéletes, Mózes- a hűséges pásztor; Áron a szent kohanita; József a cáddik és Dávid – a messiás-király.

http://www.or-zse.hu/hit2004/szukot.htm

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp