Hogyan tudja enyhíteni az ember az Örökkévaló magányosságát? Mit tehetünk olyan időkben, amikor a kinti világban világméretű változás zajlik, amikor egy humanitárius krízis kellős közepén élünk? Ilyen kérdésekről gondolkodott a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség rabbija, Kelemen Katalin 5776 Ros HáSáná előestéjén elmondott dróséjában.
Anna Margit képén a Szent Áldott Ő egy tálitot, tfilint viselő szakállas öreg zsidó. Papucsos lába kis zsámolyon nyugszik, tálitján sárga csillag. Kezével eltakarja behunyt szemét, mintha nem akarná látni teremtett művét. Behunyt szeme előtt a Földgolyó egy halálfejen egyensúlyozva forog. A keserűen ironikus kép címe: Az Alkotó pihen.
Ez a kép vetül az agyam belső képernyőjére újra és újra az Óév utolsó napjaiban, amikor a világ jelenlegi állapotára gondolok – a világgal és saját magunkkal történő számvetés időszakában. Lilivel és Hajnival, Talmud Tóra tanítványaimmal beszélgettünk a képről. „Magányosnak látszik” – mondták az Örökkévalóról.
Mit mondhatunk az Alkotónak, ennek a magányos öregnek ma, teremtése 5776. évébe lépve? Tudjuk-e enyhíteni magányosságát?
Ezen az Újéven nagyon nehéz Ros Hásáná hagyományos gondolatköreihez kapcsolódnunk. H. Cooper rabbival együtt kérdezem: lehet-e most az önreflexió fontosságáról tartani drósét, a megtérésről, a személyes belső transzformációról, amikor a kinti világban világméretű változás zajlik, amikor egy humanitárius krízis kellős közepén élünk. Ez a kifelé fordulás, a cselekvés ideje. Égető szükség van kormányok, világszervezetek, helyi hatóságok, civilek, közösségek akcióira. Hiszen száz- és százezrek keltek útra a háború, üldöztetés, terror és jogfosztottság, nélkülözés elől menekülve. Lehet-e az utazás szót most a belső lelki munka metaforájaként használni, amikor a tengeren rozoga csónakokon átkelő családok képeit látjuk, a tikkasztó forróságban vagy esőben a sínek mentén gyalogoló százakat, a férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel agyontömött vonatokat.
Nincs olyan zsidó, akit ki ne rázna a hideg e képek láttán, aki a felismerés borzalmával azt ne érezné: Ők – mi vagyunk. Ők – mi vagyunk akkor is, ha az ő exodusuk sok tekintetben különbözik a mi múltbeli exodusainktól. Tekintet nélkül arra, hogy muszlimok-e vagy keresztények, vagy nem hívei egyetlen vallásnak sem, sőt, tekintet nélkül arra, hogy ágrólszakadt, nélkülöző emberek-e, vagy kezükben a legújabb márkájú telefon villog, segítenünk kell őket – egyszerűen azért, mert menekülnek, mert saját hazájukban elvesztették a létbiztonságukat.
Még maga a Ros Hásáná liturgia sem csak befelé fordulásra buzdít. Most fogjuk elénekelni a MUSZÁF imában: „Út’suvá, út’filá, uc’dáká…” De megtérés, ima és jótett még elháríthatják a végzés rosszaságát. Idén megfordul a sorrend: a c’dáká, a jótett kerül a lista élére.
A zsidó hagyomány szerint az őszi nagyünnepek ideje kiemelt alkalom az adományozásra. Idén azért kérjük adományaitokat, hogy abból a nehéz helyzetben lévő, sok mindent nélkülöző menekülteket segítsük. Az eddig beérkezett összeg egy részéből esőköpenyt vásároltunk, amit a Keletiben rekedt családok között osztottunk szét. A gyűjtés folytatódik. Folyamatos kapcsolatban vagyunk a civil szervezetek önkénteseivel, akik a napi igények ismeretében segítenek abban, hogy a beérkezett összegből vásárolt étel- és tárgyadományaink továbbra is a legjobb helyre kerüljenek.
A humánum, az őszinte együttérzés szép példájával nyaralásomon is találkoztam. A Balatonkenesei Református Temetőben sétálva megpillantottam a város II. világháborús mártíremlékművét. Péterfi Gizella emlékműve egyik oldalán egy magyar katonát formázó alak kontúrjaiba vésve a település elesett katonáinak neve. A másik oldalon egy óriás asszonyalak teste a kenesei civil áldozatok neveit foglalja magába: nyaktól lefelé először az izraeliták, alatta a polgári személyek, s legalul a kiskorúak névsora. Egy közösség emlékezik saját testéből kiszakadt halottaira: férfiak és nők, katonák és civilek, zsidók és keresztények, felnőttek és gyerekek – mindőjüket saját egyediségében, egyetlen test egymástól elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen testrészeiként gyászolva.
Alig néhány méterre innen, az út túloldalán egyszerű, egyforma keresztek sorjáznak: német katonai temető a temetőn belül, a 44-ben Kenese környéki harcokban elhunyt katonák sírjai. Fritzek és Klausok, Stephanok és Wolfgangok – élt 22 évet, élt 23 évet…
Megrendülten, gondolataimba mélyedve álldogálok az úton. Egy szelíd tekintetű férfi lép hozzám. Hozzátartozóm nyugszik-e itt, tudakolja. „Nem, látogatók vagyunk” – felelem – „Milyen szép, hogy a zsidók és nem zsidók együtt, és a fiatal német katonák…” – folytatom felindultan. „Igen” – bólint ő. „Csak az ember számít.”
Ros Hásánán a teremtés évfordulóját ünnepeljük. De a teremtés hat napon át zajlott – melyiket jelölte ki hagyományunk Újév első napjának? Nem az elsőt, hanem a hatodikat, az ember megteremtésének napját. Ezzel ráirányítja figyelmünket az egyén fontosságára. Egy ember megteremtése felér az egész világ megteremtésével – tartja a judaizmus.
Mit mondjunk hát az Anna Margit képén magányosan üldögélő Alkotónak? Az egyetlen dolgot, amit hallani akar tőlünk: „Csak az ember számít”.
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
