Velünk már megtörtént

A vezető európai sajtó soha nem számolt be azokról a muszlimokról, akik anyagi hozzájárulásukkal mentettek meg egy angliai zsinagógát a megszűnéstől. Nem ejtett szót az Egyesült Államok-beli közös muszlim-zsidó-keresztény béke-istentiszteletekről. Elmulasztotta megemlíteni az imámokat, akik az Auschwitzban megöltek lelkéért imádkoznak. Hozzánk hasonlóan ők is a pluralizmus és békés együttélés értékeire vágynak, korántsem olyan feszültségre, mint amit a rasszista, iszlámellenes megnyilvánulások okoznak. (A cikk eredetileg 2014-ben jelent meg a Kibicen.)

Európa-szerte gyakran hangzanak el olyan kijelentések, mint például „az olyan környékek, ahol sok muszlim/bevándorló lakik, nem biztonságosak a zsidók számára” vagy „a muszlimok és a bevándorlók veszélyesek és civilizálatlanok”. Nos, én magam véletlenül éppen Berlin egy ilyesfajta „nem biztonságos” kerületében lakom, két mecset között – és soha jobban nem éreztem magam. Úgy vélem, ma, 2014-ben nem a zsidók azok, akiknek félniük kell. Halljunk bármilyen sokat az antiszemitizmusról, többé már nem mi vagyunk a diszkrimináció és gyűlöletbeszéd fő célcsoportja.

Itt van például mindjárt Magyarország, ahonnan származom. Mostanában a Magyarországról szóló tudósításokban a nyugati sajtó rendszerint antiszemitizmusról és a zsidó élet hiányáról beszél. Valóban vannak olyan eszement honfitársaim, akik horogkeresztet festenek egy zsinagóga falára vagy lezsidóznak engem az utcán – ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar zsidóság olyan rossz helyzetben lenne, mint azt a közbeszéd fősodra érzékelteti. Mindeközben Magyarországon törvény tiltja, hogy a hajléktalanok az utcán éljenek, az ország munkanélküliségi rátája eléri a 13 %-ot, a helyi önkormányzatok nem gondoskodnak a mélyszegénységben élő cigányokról, a menekültjogok pedig szóba sem kerülnek.

Mi, a magyar zsidók új generációja azonban észrevesszük Budapesten az ismét virágzásnak induló zsidó életet, és tapasztaljuk, amit a Kovács András szociológus által vezetett legújabb kutatás is megállapít: hogy a magyar társadalomban az utóbbi években az antiszemitizmus mértéke valójában csökkenőben van. A zsidóság már nem a legfőbb áldozati csoport; lehetőségünk van a cselekvésre, úgy Magyarországon, mint Európában és azon kívül is.

Változnak az idők. Itt az idő, hogy az európai zsidó társadalom beidegződései is változni kezdjenek. Itt az idő, hogy a zsidóság elkötelezettebbé váljék a társadalmi igazságosság iránt, hogy – mint azt egy barátom megfogalmazta – ne csak azt mondjuk: Soha többé!, hanem azt is: Soha többé senkivel ne ismétlődjön meg!

A vallásközi társadalmi aktivizmus igénye

„És az idegent ne gyötörd, és ne nyomd el őt; hiszen idegenek voltatok Egyiptom országában.” – áll a Tórában. A korai zsidó hagyományban a bölcsek úgy értelmezték e verset, mint ami a betértek védelméről szól, hiszen elképzelni sem tudtak olyan helyzetet, melyben a zsidóknak módjukban állt volna bárkit elnyomni. Akkor mi voltunk az áldozatok. Ma azonban más a helyzet. A Soát követően az európai zsidóság egy része a társadalom főáramlatába került. „A” zsidó, mint olyan, nem a gyenge, az áldozat többé – ez jó hír. Az új szerep viszont, amelyet a zsidó közösség a mai Európa társadalmában betölt, korábban nem tapasztalt felelősséggel jár. Ez a gondolatmenet vezetett engem a vallásközi társadalmi aktivizmus szükségességének felismerésére.

A hagyományos értelemben vett vallásközi rendezvényeken általában az történik, hogy szépen elbeszélgetünk arról, mennyi hasonlóság van az iszlám és a judaizmus között. Ez rendkívül érdekes tud lenni, az ilyesfajta beszélgetések során mégis sokszor kínosan feszengek, amikor arra gondolok, hogy nekem, a zsidónak mennyivel több előjog jut itt Németországban, mint muszlim társaimnak.

Amíg a német tartományok túlnyomó többsége nem engedélyezi a muszlim elhunytak iszlám szertartás szerinti temetését, amíg csak a keresztény templomokban harangozhatnak, de a müezzinnek tilos nyilvánosan imára szólítania a hívőket, amíg az iszlám szervezeteknek az állam nem teszi lehetővé, hogy részesedjenek az adóból, addig nem mondható el, hogy zsidók és muszlimok Németországban egyenlő jogokkal rendelkeznének a vallásgyakorlás területén, hogy azonos lehetőségeik lennének a vallásos életre.

Úgy hiszem, mielőtt leülnénk, hogy elbeszélgessünk vallásaink közös értékeiről, ki kell állnunk és együtt kell dolgoznunk közösségeink egyenlő jogaiért.

A média felelőssége

A kihívások, melyekkel a muszlim közösség szembesül, ismerősek nekünk, zsidóknak. Valaha mi küzdöttünk hasonlóképp az elismertségért, egykor mi voltunk, akiknek kultúrája ellen a sajtó folyamatos propagandát fejtett ki, volt idő, mikor a mi életünk volt veszélyben az utcákon. Ma a muszlimok azok, akiket úgy ölnek meg az újnácik az utcán, hogy senki oda se figyel. A 2000-től 2006-ig tartó években a három terroristából álló NSU (Nationalsozialistischer Untergrund, Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalom) nyolc török bevándorlót ölt meg. Egészen 2011-ig a média és a politikusok „kebab-gyilkosságok”-ként emlegették az ügyet, mondván, „a muszlimok mind bűnözők, bandaháborúkat vívnak egymás közt”.

A berlini tartomány volt pénzügyi szenátora, Thilo Sarrazin „Deutschland schafft sich ab” (Németország felszámolja magát) című, 2010-ben megjelent könyvében kijelenti: „a muszlimok lusták, értelmi képességeik alacsonyak, és gazdasági tevékenységükkel nem termelnek értéktöbbletet”, és hozzáteszi: „mindez genetikailag előre meghatározott és örökletes tulajdonságokból fakad”. A szerző arra a következtetésre jut, hogy Németország hamarosan megszűnik majd létezni, mivel a muszlim populáció szaporodási rátája magasabb, mint a többi társadalmi csoporté. A könyv a második világháború utáni időszak egyik legmagasabb példányszámban elkelt műve lett. Valószínűleg minden zsidó jól emlékszik egy bizonyos A. Hitler által írt könyvre, amely hasonló sikert ért el néhány évtizede; az a mű szintén egy bizonyos népcsoportot tett felelőssé Németország összes bajáért.

A fentiek nemcsak Németországra vonatkoznak. Valahányszor amerikai vagy angol újságokban azt olvasom, hogy „a muszlimok mindenhol egyformán barbár módon viselkednek” vagy „a muszlimok mindig is küldetésüknek tekintették a hitetlenek leigázását és elpusztítását”, az az érzésem támad, hogy mindezt már olvastam, csak akkor a „zsidó” szó állt ott, ahol most a „muszlim”. A média főáramlatában használt nyelvezet időnként ijesztően hasonló a zsidókról szóló egykori náci propagandához.

Úgy vélem, az iszlám állami elismerése akkor következhet be, amikor az erről a vallásról festett kép megváltozik. A valósághoz hívebb ábrázolás megteremtésének célja mozgatta Salaam-Schalom Initiative nevű aktivista-csoportunkat, amikor videóinterjúkat készítettünk a nagyszámú bevándorló lakhelyéül szolgáló berlini Neukölln városrészben élő muszlimokkal. Interjúalanyaink elmondták, hogy sértve érzik magukat a kijelentés által, amely miattuk nyilvánítja a negyedet zsidók számára veszélyessé. Elmondták: hozzánk hasonlóan a pluralizmus és békés együttélés értékeire vágynak, korántsem olyan feszültségre, mint amit a rasszista, iszlámellenes megnyilvánulások okoznak.

Beszéltek mindennapi nehézségeikről is, amelyekről ritkán hallunk; nemcsak azokról, amik az iszlám jogi el nem ismertségéből származnak, hanem a hétköznapokon előforduló iszlamofób incidensekről is. Ezek az iszlámnak abból az egyoldalú és félrevezető ábrázolásából fakadnak, amely az európai közbeszédben uralkodik.

A vezető európai sajtó soha nem számolt be azokról a muszlimokról, akik anyagi hozzájárulásukkal mentettek meg egy angliai zsinagógát a megszűnéstől. Nem ejtett szót az Egyesült Államok-beli közös muszlim-zsidó-keresztény béke-istentiszteletekről. Elmulasztotta megemlíteni az imámokat, akik az Auschwitzban megöltek lelkéért imádkoznak. Elfelejtett tudósítani az Egyesült Királyságban muszlimok által szervezett anti-terrorista ifjúsági táborokról. És – hála Istennek – még számos olyan esetet tudnék fölsorolni, amiről a média szólhatott volna.

Imádnak viszont beszámolni az iszlám terroristatámadásokról és a nők elnyomásáról a muszlim társadalomban. Az ábrázolás, amit egy erőszakos, hímsoviniszta vallásról kapunk, igazolja, miért is nem ismerhető el az a kereszténységgel és a judaizmussal egyenlőként. Ugyanakkor statisztikák bizonyítják, hogy az Európában elkövetett terrorcselekmények mindössze 1 százalékának van iszlám háttere (ugyanez a ráta az Egyesült Államokban 6 %). Egyébként az öt legnagyobb, muszlim többségű államból négynek már volt női elnöke, nem úgy, mint a legtöbb európai országnak vagy az Egyesült Államoknak.

Egy másik esemény, amiről a vezető német sajtó mindig beszámol, az Al-Quds felvonulás. Ez eredetileg a palesztinokkal való szolidaritási rendezvény, de a közbeszédben az iszlám antiszemitizmusának jelképévé vált. A média minden évben tudósít arról, hogy a berlini esemény résztvevői antiszemita jelszavakat skandáltak, ezt használja fel újra és újra annak alátámasztására, hogy a muszlimok antiszemiták. Ezzel mindössze egy aprócska probléma van: a Németországban élő 5 millió muszlim közül mintegy ötszázan vesznek részt ebben a menetben. Pontosan 0,0001 százalék. Ennek a 0,0001 %-nak a viselkedése alapján konstruálja a német sajtó azt a képet, amely a muszlimokat antiszemitának és agresszívnek mutatja.

Hasonló ez ahhoz, mint amikor az antiszemiták előveszik a sztereotípiát, mely szerint a zsidóknál a fiúcsecsemő körülmetélése után a rabbi kiszívja a sebből a vért. Valóban vannak a periférián kisszámú zsidó fundamentalista csoportok, ahol előfordul ilyen gyakorlat, ez azonban kb. 0,0001 százalék. Vajon miért nem ejtenek szót a többiekről? A kultúra fősodrától eltérő jelenségnek primitívként és potenciális veszélyforrásként való ábrázolása a faji esszencializmus ősrégi trükkje.

Mondhatnánk, hogy a reprezentáció csak szimbolikus kérdés. Ne felejtsük el azonban, hogy ez a hamis ábrázolás iszlámellenes cselekedetekhez vezet. Németországban például évente kb. 300 ilyen eset történik. Vezethet olyan tragédiákhoz is, mint az a mészárlás, amelyet Breivik követett el 2011-ben a norvégiai Utoya szigetén lévő baloldali ifjúsági táborban, ahol 77 embert, főleg gyerekeket ölt meg – mint mondta, azért, hogy „megóvja Európát a muszlim hódítástól”.

Egy francia muszlim nő, aki nap mint nap szembesül iszlámellenes inzultusokkal, egy interjúban úgy fogalmazott: „Azt hiszem, már értem, min mentek keresztül a zsidó nők a náci megszállás alatt a razziák alkalmával. Ha kiléptek az utcára, azonosíthatóak voltak, kiszemelhetőek, becsmérelhetőek. Most velünk történik ugyanez.”

Hiszek abban, hogy az iszlamofóbia különféle formái elleni küzdelem – Németországban és másutt – és az a munka, amit azért végzünk, hogy az iszlámot az európai kultúra fő áramlatának részeként elismertessük, a muszlim-bevándorló közösségekben tapasztalható antiszemita előítélet csökkenéséhez is el fog vezetni. Amikor Berlinben egy közös zsidó-muszlim társadalmi aktivizmus projekt keretében éppen egy mecsetben voltam, érkezett egy muszlim vendég Ugandából, aki korábban soha nem találkozott még zsidóval. Valami elképzelése ugyan volt arról, milyenek lehetnek a zsidók, de a jobboldali izraeli politikai narratíva következtében ez a kép nem volt túl kedvező. Ámultan tapasztalta, hogyan működnek együtt zsidók és muszlimok itt a mecsetben, és lelkesen készült arra, hogy hazájában is kapcsolatba lépjen a zsidó közösséggel.

Aranyszabály

A Tóra középpontjában a következő sor áll: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad”. Ahogyan a Talmud egyik fő bölcse, Akiva rabbi mondta, ez a tanítás a judaizmus legfontosabb része – minden más csak magyarázat. Ez az aranyszabály egyesít minket, hiszen mindnyájunk számára érvényes. Az iszlámban Mohamed próféta tanításai között szerepel: „Egyikőtök sem hisz igazán, amíg nem azt kívánja a testvérének, amit magának is.” A kereszténység, a buddhizmus, a hinduizmus, a szikh vallás éppúgy erre tanít, mint számtalan világi forrás.

Tegyük magunkévá ezt az etikai követelményt. Ismerjünk rá saját magunkra felebarátainkban, az iszlám követőiben, és dolgozzunk velük együtt azért, hogy felülkerekedjünk a nehézségeken, hogy eljöjjön az idő, amikor a muszlim és a zsidó közösség egyenlő elismertséget élvez Németországban és egész Európában.

(A cikk eredetileg a Times of Israel blogján jelent meg angol nyelven, majd 2014. júniusában a Kibicen)

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp