A II. világháború Észak-Afrika zsidóságát sem kímélte

Kevésbé ismert, de a II. világháború során Franciaország elfoglalásával és az antiszemita Vichy-kormány megalakításával Marokkó, Algéria és Tunézia zsidósága is a náci rezsim áldozatává vált. Ráadásul a fasiszta Olaszország uralma alatt élő líbiai zsidók sem érezhették magukat biztonságban.

Marokkóban az 1930-as évek folyamán muszlim csoportok és francia jobboldali szerveződések is összecsaptak a helyi zsidósággal, ugyanakkor még mindig sok zsidó menekült ide közvetlenül a háború kitörését követően. A Vichy-kormány megalakulása után Marokkóban is – néhány lokális változtatástól eltekintve – ugyanazok a zsidóellenes intézkedések léptek életbe, mint Franciaországban, Az egyik különbség az volt, hogy Európától eltérően, itt a zsidó lakosságot kizárólag a vallás alapján különböztették meg, mert nem akarták megsérteni a muszlim többséget azzal, hogy az iszlám hitre áttért zsidókat is üldözik.

A franciák Marokkóban több mint 30 kényszermunkatábort működtettek, ahol átlagosan napi tíz órát dolgoztatták a rabokat az elviselhetetlen hőségben. A legnagyobb tábor Djelfában volt, ott 700-1000 embert tartottak fogva, a foglyok nagy része ráadásul menedéket keresve érkezett az országba. 1942. november 11-én az amerikai hadsereg ugyan felszabadította Marokkót, a zsidók elleni támadások azonban még hosszú ideig folytatódtak.

Algériában minden franciaországi korlátozást bevezettek, az ottani zsidók ugyanúgy elvesztették állampolgárságukat, mint a francia zsidók. Elkobozták tulajdonukat, és szigorú kvótákat vezettek be a foglalkozásokban betöltött létszámokban. A bedeaui tábor, Sidi-bel-Abbes mellett, az algériai zsidó katonák fogva tartására szolgált. Ezeket a férfiakat a Zsidó Munkacsoportnak nevezett különleges egységbe gyűjtötték, és a legnehezebb fizikai munkát végeztették velük.

Az algériai zsidók úgy hitték, hogy a németek kényszerítik a francia hatóságokat a rasszista törvények bevezetésére. Ezért sokan csatlakoztak az algériai ellenállási mozgalmakhoz, amelyektől az amerikaiak is segítséget kértek 1942 októberében, hogy kontrollt tudjanak gyakorolni Oran, Casablanca és Algiers felett. Algiers-t sikerült is elfoglalni, majd novemberben már egész Algériát felszabadították a szövetségesek. Ugyanakkor csak 1943 májusában, de Gaulle-nak köszönhetően állították vissza a helyi zsidók állampolgárságát és jogait.

Tunéziát 1942 novemberében foglalta el a német és olasz hadsereg, válaszul Algéria és Marokkó szövetségesek általi felszabadítására. Egyre több zsidóellenes intézkedést vezettek be, végül 5000 zsidónak kellett kényszermunkát végeznie embertelen körülmények között. A németek húsz zsidó aktivistát le is tartóztattak, és európai koncentrációs táborokba deportálták őket. A szövetségesek 1943 májusában szabadították fel az országot, ugyanakkor a francia hatóságok letartóztattak sok olasz útlevéllel rendelkező zsidót kollaboráció vádjával.

Az olaszok által uralt Líbia kormányzója, Italo Balbo próbálta mérsékelni a zsidótörvények hatását, és sikerült kisöpörnie az országból a radikálisabb fasisztákat is. A helyi zsidókra azonban sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek a muszlim szomszédaik, mint a fasiszták. Balbo halála után az olaszok megvádolták a zsidókat azzal, hogy a britekkel kollaborálnak, ezért a francia állampolgárokat Tunéziába, az olasz állampolgárokat pedig Olaszországba, majd Bergen-Belsenbe deportálták.

Líbiában több munkatábor is működött: Giado, Gharyan, Jeren és Tigrinna, Tripolitól délre. 1942 júliusától egyre több zsidóellenes intézkedést vezettek be: zsidók nem exportálhattak, importálhattak Olaszországba, vagy csinálhattak bármit, ami hatással lett volna Líbia biztonságára. A britek ugyan 1943-ra felszabadították az országot, de ennek ellenére a líbiai zsidóknak még 1945-ben egy muszlimok által szervezett pogromot is át kellett vészelniük.

Észak-Afrikában voltak azért voltak olyan arabok is, akik menteni próbálták zsidó honfitársaikat. Ilyen volt például Khaled Abdelwahab, aki megtudta, hogy náci tisztek el akarják rabolni Odette Boukris-t, ezért értesítette a nő családját, és elvitte őket a farmjára, ahol a felszabadításig biztonságban maradhattak. Abdelwahab első arabként kapta meg a Világ Igaza kitüntetést a háború után.