Józan ésszel eltúlzottnak lehet minősíteni azokat a félelmeket, hogy ha Irán hozzájut a pénzéhez, ahhoz a bizonyos százmilliárdhoz, nyomban fegyverkezni kezd.
Az idei ramadán szinte soha nem látott ünnepléssel ért véget Teheránban július 14-én. Tömegek ölelkeztek és táncoltak napnyugtától reggelig az utcákon, gépkocsik hallatták kürtjeiket megállás nélkül, nemzeti lobogók lengtek mindenfelé. Hétévi tapogatózás, tárgyalás után végre megszületett Bécsben a megállapodás az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (plusz Németország), az Európai Unió és Irán között a perzsa nukleáris program megfékezéséről és ellentételezés gyanánt az Iránt sújtó részben amerikai, részben uniós, részben ENSZ-szankciók fokozatos megszüntetéséről.
Túl azon, hogy Barack Obama már 2008-ban felkínálta az irániaknak, ökölbe szorított kezek helyett inkább törekedjenek kézfogásra, s ehhez Amerika partner lesz, ebben a folyamatban tényleges fordulat csak akkor következhetett be, amikor a vadul nacionalista és betegesen Izrael-gyűlölő Ahmadinezsád elnök helyébe az irániak egy mérsékeltnek, centristának ismert embert, Hasszán Róhanit választották meg, aki egy nézeteiben vele rokon, a nemzetközi diplomáciában jól ismert, simulékony és békebarát férfiút, Mohamed Dzsavad Zarifot jelölte külügyminiszterének. Mindketten megkapták a legfőbb vallási vezető, Ali Hámenei ajatollah nem nélkülözhető áldását.
Ők ketten az Ahmadinezsád által a szó szoros értelmében tönkretett iráni gazdaság talpra állítását tűzték ki célul, tudatában annak, hogy az ország külföldi bankokban befagyasztott százmilliárd dolláros vagyona és működő tőkebefektetések nélkül nem lesz képes ötről hatra lépni. S tudták azt is, hogy ennek ára van: drasztikusan le kell építeni az ország urániumdúsító kapacitásait, gyakorlatilag nullához közeli állapotra csökkenteni a már dúsított készleteket s felszámolni az egyetlen nehézvízreaktort, ahonnan fegyverfokozatú plutónium származott volna. Idén áprilisban már tudni való volt, hogy a megállapodás létrejön. A vita még időintervallumokról folyt egy darabig, amiről össszefoglalóan annyit szükséges elmondani, hogy 10-15 évre „jegeli” Irán nukleáris fejlesztési programját, és 5-8 évvel meghosszabbítja a támadó fegyverzetek (például ballisztikus eszközök) beszerzésének embargóját.
Pillanatnyilag a bécsi megállapodással szemben három jelentős erő sorakozik fel. Mindenekelőtt az ellenzéki amerikai republikánus párt, amely bármi áron ütni akar Obamán, és elnökségre pályázó jelöltjei esküdöznek, hogy ha kezükbe kerül a hatalom, felmondják az iráni alkut. Azután ott van Szaúd-Arábia s vele az öböl többi szunnita hatalma, amelyeket ugyan az IS részéről ér súlyos terrorfenyegetés, de a síita terjeszkedéstől mindennél jobban félnek. Végül, de talán elsősorban Izrael, amelynek miniszterelnöke „történelmi léptékű ballépésnek” mondta a kiegyezést Iránnal, mert képtelen mást látni a perzsákban, mint magát a sátánt. (Ahogyan a perzsa papi arisztokrácia, a köztársasági gárda és a konzervatív politikusi elit – Amerikában.)
Józan ésszel eltúlzottnak lehet minősíteni azokat a félelmeket, hogy ha Irán hozzájut a pénzéhez, ahhoz a bizonyos százmilliárdhoz, nyomban fegyverkezni kezd. Irán, amely – ellentétben az arabokkal – jelentős iparral, jól képzett műszaki értelmiséggel, szakmunkásréteggel, továbbá parlagon fekvő kőolaj- és gázkészletekkel rendelkezik, semmire sem vár jobban, mint a megállapodás korai híreire már tömegével gyülekező külföldi befektetőkre, a szabaddá tett technológiatranszferre, évi nyolc százalék körüli, „kínai típusú” GDP-növekedésre, amihez a humán erőforrásai megvannak.
A teljes cikk itt olvasható.
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
