Menekültkérdés: „Most fizetjük meg Trianon utolsó számláját”

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

“Ezek az emberek, akik jönnek felénk, egyszerűen csak ugyanazt akarják, amit mi: túlélni az életet. És biztonságban tudni a gyerekeiket. Nem akarnak a tengeren kiszáradva szomjanhalni, és elkerülni a gyerekeik tekintetét. (Ahogy a Saul fiában láthatja, aki megnézte.) Nagy, korszakos problémákra többféle válasz lehetséges, de ugyanolyan léptékű kell, hogy legyen, mint a kérdés volt. A mai magyar válasz – reménytelenül hisztérikus, és a félelem hajtja.” György Péter válasza

György Péter
György Péter

Végül – úgy tűnik – minden korszak szembetalálja magát a történelemmel. 1989 után a magyar politikai elitnek számos problémát kellett megoldania, de soha nem volt magára hagyva, mindig ott volt ‘Európa’, amelyért előbb rajongtunk, most pedig nyersen szólva fejőstehénnek tekintjük, az Unió válságát épp úgy nem vesszük komolyan, mint a létét. A nemzetállamokat felváltották a határoktól meghatározott országok, azok hiánya, áthelyezése, a hirtelen kiismerhetetlenné vált világ az otthonos vidékek helyén.

Hol nagynak látszik a tér, hol nagyon kicsinek, de akármint is: akik manapság a politikát csinálják vagy csinálnák, azoknak a menekültek áradatával szemben egyetlen válaszuk van: menjenek máshova, tűnjenek el, akik naponta jönnek, azt sem tudjuk honnan, s miért, hova tartanak, miért hagyták el földjeiket, kitől menekülnek, miben reménykednek. Nekünk magyaroknak, mintha semmiféle tapasztalunk nem lenne az idegenekkel kapcsolatban: most fizetjük meg Trianon utolsó számláját, az egynyelvűvé lett kis ország, amelyben élünk, egyszerűen béna és rémült lett attól, hogy olyan szél fúj át az Alföldtől az Őrségig, amely bizony a kortárs történelem szele, s lehet falat emelni: de amúgy minek.

A történelem vihara űzi el azokat a milliókat, akik a Boldogok szigetét, Noé bárkáját látják Európában, amely ugyan sokkal jobb modorú, mint mi, és valóban civilizáltabb, de végső soron épp olyan riadt, mint mi, akik csak azt szeretnénk, hogy ez az egész rémálom érjen véget.

Holott nem fog. Ezek az emberek, akik jönnek felénk, egyszerűen csak ugyanazt akarják, amit mi: túlélni az életet. És biztonságban tudni a gyerekeiket. Nem akarnak a tengeren kiszáradva szomjanhalni, és elkerülni a gyerekeik tekintetét. (Ahogy a Saul fiában láthatja, aki megnézte.) Nagy, korszakos problémákra többféle válasz lehetséges, de ugyanolyan léptékű kell, hogy legyen, mint a kérdés volt. A mai magyar válasz – reménytelenül hisztérikus, és a félelem hajtja. A politikusok, akik félnek, könnyen tévednek. 2006-ban a kettős állampolgárságról szóló népszavazás is a félelemről szólt, és azok a sebek sem hegedtek ám be máig. És attól tartok, hogy ezek sem fognak.

Ugyan, miféle dolog a neonácik vezette Jobbiktól való rettegéstől vezetve, nem bízni az ország népében. Nem elhinni, hogy a többség képes arra, hogy jobb legyen, s ne rettegjen, hanem eleget tegyen annak, amit szeretetnek, hitnek, szolidaritásnak, igazságnak, kedvességnek, kötelességnek hívnak, ki milyen meggyőződést követ. Ugyan, miféle vakság nem felismerni, hogy azt, amit most okozunk magunknak, s azoknak, akiket magukra hagyunk, még hosszú évekig fogjuk szégyellni, és okkal. Jobb országokban ilyenkor – egy új tapasztalat kapujában – hirtelen még a politikusok is megértik, hogy ők nem csak szavazatszerző gépek, s nem hagyják, hogy gyalázatos propagandakampányokkal fenyegessék azokat, akiket nem megvezetniük, hanem óvniuk és segíteniük kellene, s felnőttként kell szólni hozzájuk. S közben láthatja mindenki, hogy napról napra egyre többen gondolják, hogy nem félnek, hanem élnek.

Úgy tűnik, hogy vannak errefelé, s nem kevesen, akiket nem a félelem vezet, hanem a bizonyosság, hogy amit tesznek az igaz, és egyszerűen jó. Vizet adni annak, aki szomjazik, nem vita kérdése. Még mindig nem késő. Ezt az igazi válságot, ezt az igazi problémát arra is használhatnánk, hogy hosszú évek után felhagynánk a félelemmel, gyűlölettel, hisztériával, és megbeszélnénk, hogy mint legyen. Szemben a menekültekkel, akiket a magyar politikai nyelv ‘migránsnak’ nevez: egy olyan lehetőséget hagyunk ki, ami nincs kétszer. Ha jobbak lennénk önmagunknál, akkor nem csak azokon segítenénk, akik arra rászorulnak, hanem magunkon is.

„Élhettünk / volna úgy, mint éltünk volna” szól Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című versének utolsó sora.

(A korábbi válaszok közül Köves Slomó rabbi válasza itt, Radnóti Zoltán rabbi válasza itt, Darvas István rabbi válasza pedig ittpedig itt található.)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp