„Nem kell Andy Vajnát szeretni, de a tények magukért beszélnek”

Az idén bocsátja útjára első végzett osztályát a három éve alapított GTC (Go to Casting) Filmszínészképző Iskola. Az intézményben ősztől Jordán Tamás, valamint Hámori Gabriella és Szamosi Zsófia indít osztályt. Nyár végéig várják a felvételizni vágyókat. Az iskoláról, a színészetről, a filmes szakmában lezajló változásokról a GTC társtulajdonosával, Salamon András Balázs Béla-díjas filmrendezővel, egyetemi oktatóval beszélgettünk.

− Miben különbözik a ti színészképzésetek a Színház- és Filmművészeti Egyetemétől?

− Az evidenciákon túl, hogy másképp beszélünk és gesztikulálunk egy ezerötszáz fős nézőterű színházban, mint húsz centire a kamerától, részletesen foglalkozunk a színpadi és a felvevőgép előtti jelenlét különbségeivel, egyáltalán a filmes környezet megismertetésével, technikai ismeretekkel, a film esztétikájával, dramaturgiájával, a filmszínészet apró szakmai fogásaival. A Színművészetin is van egy-egy ilyen kurzus, de mi hat féléven keresztül csak erre koncentrálunk, és ez nagy különbség. Miközben az átadható tudást körülbástyázzuk a hagyományos színészképzésre jellemző oktatási formákkal, órákkal – a vizsgák például színpadi előadások – szemeszterenként kétszáz órában arra fókuszálunk, hogy részletesen elemezzük és gyakoroljuk a filmszínészmesterség lényegét.

– Érdemes erre fókuszálni? Hiszen Magyarországon alig készülnek filmek.

– Ez ma már nem igaz. Az elmúlt időszak nagyon nehéz volt, de 2015-ben, különösen a Saul fia sikere után azt mondhatjuk, hogy a magyar film kezd újjáéledni, most van esélyünk arra, hogy a második vagy harmadik aranykora kezdődjön el.

– Ezzel azt mondod, hogy tulajdonképpen nyertünk a sokat szidott új filmfinanszírozási rendszerrel?

– Túl korai lenne ezt mondani, de azt látom, hogy a magyar film számára megint kezd kinyílni a világ. Nem kell Andy Vajnát szeretni, még csak rokonszenvezni sem kell vele, de a tények magukért beszélnek. Készülnek szórakoztató filmek is, szerzői filmek is; egyelőre nem annyi, mint a Mozgókép Alapítvány időszakában, de öt-nyolc elkészül, és ez a szám talán emelkedni fog. A GTC szempontjából ez azt jelenti, hogy egyre több munkájuk lesz a növendékeknek. Fontos, hogy a filmoktatás piacára is beléptünk, abból a speciális okból, hogy az SZFE-n, az ELTE és a BKF film tanszakán is tanítok, és így van szerencsénk több tucat vizsgafilmbe és néha nagyfilmekbe is delegálni a hallgatókat. Ezek többnyire ingyenes munkák, de arra jók, hogy a lehető legtermészetesebb módon integrálódjanak a szakmába.

– Arra megtanítjátok őket, hogy egy castingon hogyan kell jól szerepelni?

– Kamarás Ivánnak és Hámori Gabriellának nagy tapasztalata van ezen a téren. Iván tartott is nálunk egy kurzust: lejátszottuk, hogyan dolgozik egy színészügynök, egy castingdirektor, mi a koreográfiája, milyen a hangulata egy castingnak, megmutatta, milyen az, amikor a színésznek egy nagyon diszkomfortos szituációban, két perc alatt olyasmit kell megmutatnia magából, ami megragadja a castingdirektor, a rendező és a producer figyelmét.

– A Színművészetin nem intézményesült a színészvezetés oktatása. Éppen ezért tanítod a saját iskoládban?

– Az egyetemen úgy alakult, hogy a filmes hallgatók nem nagyon találkoznak a színészekkel, nem tudják kipróbálni a tehetségüket abban, hogy mit mondjanak egy szereplőnek és hogyan. Pedig ez rendkívül fontos területe a szakmának, az alapismeretek közé tartozik. Hatéves koromban gyerekszínészként kezdtem a pályámat, és ösztönösen eléggé sikeressé váltam. Noha soha nem akartam színész lenni, megmaradt bennem annak a vonzó érzete, hogy az érzékenység fejleszthető és átadható. A legutóbbi rendezéseim közül egy ötperces, holokauszt témájú filmben ki is próbálhattam. [A Tell your children, azaz Meséld el gyermekednek című film – a szerk.] Egy ötéves kislány volt a főszereplője. Izgalmas volt megtapasztalni, hogyan lehet bevezetni egy filmes szempontból teljesen tájékozatlan kisgyereket egy viszonylag nagy produkcióba.

– Több mint száznegyven-ezren látták a YouTube-on, mintegy tizenöt ország fesztiváljain szerepelt és nyert díjakat…

– Ennél sokkal többet ér nekem, hogy a Páva utcai holokauszt-múzeum pár évvel ezelőtt felkarolta a film iskolai terjesztését, és készült hozzá egy nagyon színvonalas tanári kézikönyv. Ez a melléklet segít abban, hogy hogyan beszéljünk a témáról a különböző korú gyerekeknek.

– Nyilván a személyes érintettséged is belejátszott a filmbe.

– Azt hiszem, Magyarországon a holokauszttal foglalkozó első dokumentumfilmek egyikét én készítettem a 90-es évek elején, Az elveszett család címmel. Apám családjának történetét dolgoztam fel. Jelenleg is van a témával kapcsolatos filmtervem, bár amióta láttam a Saul fiát, azt gondolom, hogy már másképp kell készülniük a holokausztfilmeknek.