“A Sonderkommando tagjai lassan robotokká, élő gépekké váltak”

A sonderkommandósok rabszolgák voltak, és a rabszolgákat sosem kérdezik meg, van-e kedvük egy munkához, vagy nincs. A sonderesek áldozatok voltak és nem bűnelkövetők. Sosem öltek meg egy zsidót sem, a németek tették mindig, kivétel nélkül. A koncentrációs és megsemmisítő táborok rendszerének legnyomorúságosabb foglyai voltak, állítja Gideon Greif, a Sonderkommando legnagyobb szakértője.

Röhrig Gézát, a Saul fia főszereplőjét a volt Sonderkommando-tagokat megszólaltató munkája (We Wept without Tears – Könnyek nélkül sírtunk)sokkolta leginkább, amikor a filmre készült. Miért választotta kutatásának témájául épp ezeket az embereket?

Gideon Greif: Akkor határoztam el, hogy hosszú éveket szentelek életemből annak, hogy dokumentáljam az auschwitz-birkenaui Sonderkommando utolsó túlélőinek tanúságát, amikor ráébredtem, hogy senki sem interjúvolta meg őket rendszerszerűen, és még csak hasonló szándékot sem láttam. Ez elborzasztott és megdöbbentett: attól tartottam, ha magam nem teszem meg, amilyen gyorsan csak lehet, meg fognak halni – és velük együtt a történeteik is. A Sonderkommando túlélőinek tanúsága a legfontosabb és legértékesebb forrása a végső megoldás (Endlösung) Auschwitz-Birkenauban történt gyakorlati megvalósításának. A legrészletesebb forrása annak a tömeggyilkosságnak, amelyet a németek Auschwitzban elkövettek: annak, hogy milyen reakcióik voltak a halálra ítélt zsidóknak percekkel, másodpercekkel az elgázosítás előtt, milyen lehetett dolgozni a világ legnagyobb halálgyárában az erre rákényszerített zsidó rabszolgáknak, milyen volt a belső élete a Sonderkommando foglyainak. Ezt az alapvető projektet hirdettem meg magamnak, miután ráébredtem a jelentőségére és sürgősségére, és nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült meginterjúvolnom az összes még élő túlélőt, akik a világban szétszórtan élnek.

Volt fogalmuk a Sonderkommando tagjainak arról, hogy milyen munkára szánják őket? Hogyan lettek a kommandó tagjai?

G. G.: Senki sem jelentkezett  önként ebbe a rémisztő egységbe, a németek kényszerítették őket a munkára. Senki sem kérte ki a véleményüket. Egy névsorolvasáskor választották ki őket, de nem árulta el nekik senki, hogy mire választják ki őket. A “munkáról” azután tudtak meg többet, miután egy speciális barakkba szállították őket, ahol a szállásuk volt, mindig a többiektől elkülönítetten. Rabszolgák voltak, és a rabszolgákat sosem kérdezik meg, van-e kedvük egy munkához, vagy nincs. A sonderesek áldozatok voltak és nem bűnelkövetők. Sosem öltek meg egy zsidót sem, a németek tették mindig, kivétel nélkül. A koncentrációs és megsemmisítő táborok rendszerének legnyomorúságosabb foglyai voltak.

Hogy bírták elviselni a létezés súlyát?

G. G.: A Sonderkommando tagjai folyamatos sokk alatt álltak, és lassan robotokká, élő gépekké váltak. Az érzőrendszerüket lerombolták német gazdáik. Az tartotta őket életben, hogy elmondják a világnak a németek auschwitzi bűneit, melyeket a saját szemükkel láttak. Attól tartottak, hogy egy zsidó sem fogja túlélni Auschwitzot, csak ők. És ők lesznek az egyetlenek, akik elmondhatják a világnak Németország auschwitzi bűneit, 1,5 millió ártatlan, javarészt zsidó meggyilkolását. A remény, hogy túlélik, és tanúskodhatnak a meggyilkoltakért, különleges belső erőt és vágyat adhatott nekik, hogy túléljék a poklot.

Többen vádolták a Sonderkommando tagjait kollaborációval. Mit gondolnak róluk a holokauszt más áldozatai? A kutatásai során megismert rengeteg információ alapján ön hogy vélekedik erről?

G. G.: A háború utáni három évtizedben pár Auschwitz-túlélő és történész aljas vádaknak adott hangot a Sonderkommandóval kapcsolatban. Ezek a vádak hamisak és igazságtalanok voltak – tudatlanságon alapultak, a megértés hiányából fakadtak, nem tudták különválasztani, hogy mi is történt valójában Auschwitz-Birkenau gyilkoló gépezetében. A Sonderkommando foglyai nem voltak sem kollaboránsok, sem bűnözők. A német brutalitás, a német gyilkos tettek, a német barbár viselkedés áldozatai voltak. Meggyilkolásuk előtt megpróbáltak segíteni a zsidóknak, hogy megőrizzék az emberi méltóságukat, bátorították őket, hogy adjanak pár perc reményt nekik, mielőtt meghaltak. Például a saját elhatározásukból nem beszéltek a vetkőzőkben a közeli halálról, hogy biztosítsanak még pár nyugodt percet. Az elgázosítás után – amit mindig a németek követtek el – megpróbáltak a testekkel a legnagyobb méltósággal bánni. Amennyire tudtak, megtettek mindent, hogy segítsenek a halálra ítélt zsidóknak az utolsó perceiket könnyebbé tenni. Nem tehettek sokat, magukat sem tudták megmenteni.

Talált arra magyarázatot, hogy a holokauszt miért történt meg?

G. G.: Ez talán a legbonyolultabb kérdés… Nem tudom, hogy meg lehet-e válaszolni pár mondatban. A holokausztban nagy szerepe volt egy, a németek zsidók iránti megszállott gyűlöletének. Ez a gyűlölet olyan erősen foglalkoztatta a németeket, hogy a náci Németország nemzeti érdekévé vált. Ehhez az alapvető tényhez adnám a zsidó nép gyengeségét és tehetetlenségét, amely nem készült fel a németek atrocitásaira és gyilkos terveire, és ami még fontosabb, nem volt fegyvere, hogy megvédje magát, vagy legalábbis lecsökkentse az áldozatok számát. Aztán: szerepe volt a szabad világ apátiájának és érdektelenségének, amely nem próbálta meg komolyan megakadályozni Németországot, hogy levezényelje a végső megoldást a zsidók ellen – és számos alkalommal lelkesen együttműködött a német gyilkosokkal. De emellett rengeteg ok van még természetesen, amely lehetővé tette a holokausztot.

A teljes cikk itt olvasható.