Akik kiírták magukból Auschwitz poklát

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

A túlélők többsége soha nem beszélt az átéltekről, sem a nyilvánosság, sem a szűk család előtt. Akadtak azonban néhányan, akiknek sikerült szavakba, sőt művekbe önteniük saját életük és az európai kultúra legnagyobb traumáját. Alább néhány művet ajánlunk.

A 119104. számú fogoly beszámolója

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre!

Viktor Emil Frankl bécsi pszichiáter 37 éves volt, amikor szüleivel, testvérével és feleségével 1942-ben Theresienstadtba deportálták. Apja itt halt meg néhány hónappal később, anyja és testvére Auschwitz gázkamráiban végezte, fiatal felesége Bergen-Belsenben pusztult el.

Frankl három év alatt több koncentrációs tábort is megjárt, majd Dachau egyik melléktáborában, Türkheimben szabadult fel ’45 áprilisában. Tífuszos bajtársait kellett itt ápolnia, amihez persze semmilyen eszköz nem állt rendelkezésére, legfeljebb csak pszichológiai szaktudása.

Viktor E. Frankl
Viktor E. Frankl

Frankl azon kevesek közé tartozik, akik szabadulásuk után nem elfelejteni, hanem azonnal feldolgozni és értelmezni igyekezték az átélt szörnyűségeket. Világhírűvé vált könyve, a „…mégis mondj igent az Életre” már 1946-ban megjelent. Katartikus hatása lehetett, amely mit sem kopott meg hetven év alatt, dacára annak, hogy azóta hatalmas mennyiségű irodalom született a témában.

Frankl különleges helyzetben volt. Szenvedélyesen érdekelte az emberi lélek működése, elhurcolása előtt kifejezetten depressziósokra és öngyilkosságot elkövetőkre specializálódott. Az érdekelte tehát, miként veszítheti el az ember végérvényesen az élet értelmébe vetett hitét.

Aztán egy gigantikus, ördögi pszichológiai kísérlet részese lett: több ezer sorstársával együtt belökték egy szögesdrótokkal körülvett térbe, ahol megfosztották nevétől, ruháitól, szőrzetétől, ahol éheztették, dolgoztatták, és bármelyik pillanatban megüthették vagy agyonverhették.

Lehet-e a humornak határokat szabni?

Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem

Ha Kertész Imre kifinomult iróniája megrendíti, esetleg megdöbbenti az olvasót, akkor Királyhegyi groteszk, néhol harsány humora akár felháborodást is kelthet egyesekben. És máris ott vagyunk a napjainkat megrázó kérdésnél: lehet-e a humornak határokat szabni?

Királyhegyi szerint, akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Márpedig ő nem a levegőbe beszélt, hiszen két világháború és két totalitárius rendszer határozta meg az egész életét. 1900-ban született, 18 évesen Amerikába ment szerencsét próbálni (újságíróskodott, forgatókönyveket írt), majd Angliában élt néhány évig. 1941-ben jött haza, „nehogy lekésse az auschwitzi gyorsot”.

A 150 centiméteres, cingár kis ember túlélte egyik tábort a másik után, pedig 1945 januárjára már őt is utolérte az apátia:

„A haláltól akkor már nem féltem, mert már régen nem volt életem, amit elvehettek volna tőlem.”

Királyhegyi hazatért, és kalandvágyból továbbra is Magyarországon maradt, ahol nem engedték publikálni, majd kitelepítették egy Heves megyei faluba, végül mégis hagyták, hogy kabarétréfái, karcolatai megjelenjenek a Ludas Matyiban, a rádióban vagy a Magyar Hírlapban. Önéletrajzi könyve, az Első kétszáz évem halála előtt két évvel, 1979-ben jelent meg.

Kenyérrel fizetett a tapasztaltabb foglyoknak

Primo Levi: Ember ez?

Az olasz kémikus számos könyvet, regényt, novellát, esszét és verset publikált, de leghíresebb műve ’47-es Ember ez, amiben azt az egy évet írja le, amit az Auschwitzhoz közeli koncentrációs táborban, Monowitzban töltött.

Abból a 650 olasz zsidóból, akiket Levivel együtt szállítottak a haláltáborba, összesen 20 maradt életben. Levi talpraesett volt: amíg nem gyengült le, kenyérrel fizetett a tapasztaltabb foglyoknak, hogy németül tanítsák és eligazítsák a tábori életben.

Primo Levi
Primo Levi

Miután fény derült szakértelmére, egy olyan műhelybe vitték, ahol szintetikus gumi előállításán kellett dolgoznia, így elkerülte a sokak számára végzetes szabadtéri fizikai munkát.

A felszabadítás előtt röviddel mégis lebetegedett, de éppen ez mentette meg attól, hogy a kétségbeesetten menekülő nácik összetereljék és menetelésre kényszerítsék, ami a még életben maradt foglyok nagy részének halálát okozta.

Amikor Levi visszaért szülővárosába, Torinóba, alig lehetett ráismerni: arcát ödéma csúfította, orosz egyenruhát viselt. A következő hónapokat azzal töltötte, hogy fizikailag és pszichésen felépüljön, amennyire lehet.

’46 elejétől kezdett verseket írni tapasztalatairól, majd belekezdett az Ember ez? írásába, ami körülbelül egy évig tartott. A könyv először olaszult jelent meg ’47-ben, majd angolul ’59-ben, németül 61-ben. A visszaemlékezés stílusa hideg, kimért, a könyv egy verssel indul, ami azonnal kijelöli a témát: mit jelent az ember fogalma embertelen körülmények közepette.

Levi ’87 áprilisában zuhant ki torinói lakásából. Az életrajzírók többsége szerint halálát öngyilkosság okozta, de van olyan kutató, aki a balesetet indokoltabbnak látja. Az bizonyos, hogy Levi depressziótól szenvedett. Sosem tudta feldolgozni az átélt borzalmakat, ahogy azt sem, hogy túlélte őket.

A teljes cikk itt olvasható.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp