David R. Gillham: Asszonyok városa

1943-ban, a második világháború tetőpontján járunk, amikor Berlin szinte kizárólagosan a nők városa lett. David Gillham regényében azt kutatja, mi történik, azokkal a hétköznapi emberekkel, akik csak túlélni szeretnének egy nehéz történelmi helyzetet. Miképpen reagálnak ezek az emberek a bűnökre, amiket az ő nevükben követ el a rendszer? Mely ponton ébred rá valaki, hogy erkölcsi kötelessége cselekedni? Alább a szerző gondolatait és egy részletet közlünk a regényből.

De mi van azokkal, akiket nem tartóztattak le és nem is deportáltak? Azokkal, akik azt mondják, hogy ők csak próbálnak túlélni – enni adni a gyerekeiknek, megtartani a tetőt a fejük fölött, és elkerülni a bajt? Miképpen reagálnak ezek az emberek a bűnökre, amiket az ő nevükben követ el a rendszer? Ez a Nők városának a központi kérdése. Hétköznapi emberekről szól, akik rendkívüli időkben nehéz döntésekre kényszerülnek. A kis döntésekről szól, amelyek nagy döntésekhez vezetnek. Mely ponton ébred rá valaki, hogy erkölcsi kötelessége cselekedni? Sigrid Schröder segít egy fiatal nőnek, akit alig ismer, megmenekülni egy arrogáns rendőr elől, csak azért, mert nem állhatja az erőszakoskodó embereket. Néhány hónappal később Sigridet már a Gestapo üldözi az állomáson keresztül, és négy másik ember élete függ tőle. Hogyan jutott el idáig?

Az egész regényen átívelő kérdés – ami a Nők városa megírása közben végig ott lebegett a szemem előtt – természetesen az volt, és most is az, hogy „Én mit tennék?” A távolság kényelmes helyzetéből könnyű figyelni az embereket, akik olyan döntéseket hoznak, amik az életükbe kerülhetnek. A könyvekben szereplő figurák meghozzák a maguk döntéseit, és elvetik a kockát. Vagy sikerül nekik, vagy elbuknak; vagy életben maradnak, vagy meghalnak. De a kérdés valójában ez: Ha ön lenne Sigrid, és miközben a moziban ül, egy fiatal nő egyszer csak megragadná a karját, és könyörögne, Kérem, mondja azt, hogy együtt jöttünk, ön vajon mit tenne? Mit tenne bármelyikünk?

David Gillham

Részlet a regényből

“– Ez még mindig ugyanaz a lakás? – kérdezi Sigrid, amint felérnek a lépcső tetejére. Az ajtó mellett egy tábla van kirakva az ajtó mellé, rajta egy szám, de név nincs, csak a festék benyomódásán látszik, hogy valaha a név is rajta állt. Ericha csendre inti Sigridet, majd bekopog. Kétszer. Aztán háromszor. A folyosó sötét, és rothadt tűzifa szaga terjeng. Idős, termetes berlini matróna nyit ajtót, táskás a szeme, s a hangja olyan érdesen csikorog, mint a hamuzó lapát.

– Halálra rémisztettél! – támad Erichára mérgesen, aztán Sigridre szegezi a tekintetét. – Ez meg ki?

– Egy barát – nyugtatja meg Ericha. – Segíteni jött.

– Segíteni? És mégis hogyan? – Az öregasszony vad gyanakvással hunyorog rá. – Majd pletykál a barátainak olyasmiről, amihez semmi köze?

– A nevem… – kezdi Sigrid, de a nő a szavába vág.

– Semmi szükség rá, hogy megtudjam a nevét, nagyságos asszony, ahogy magának sem kell megtudnia az enyémet.

– Nana, kérlek! – könyörög neki Ericha. – Megbízhatsz benne.

– Nem, te bízhatsz meg benne – horkan fel a nő. Mogorva arcán elmélyülnek a ráncok. – De attól tartok, hogy már nincs választásom az ügyben. Mivel mindketten itt vannak, ennyi erővel akár be is jöhet.

Az ajtó egy előszobába nyílik, ami tele van zsúfolva bútorral. A levegőben macskahúgy és háziszappan szaga terjeng. Sigrid önkéntelenül eltakarná az orrát, de aztán gyorsan észbe kap. Macskák iszkolnak a rejtekhelyeikre, kivéve egy óriási kandúrt, amely egy könyvszekrény polcán trónol néhány koszos főkönyv mellett. Az öregasszony becsukja mögöttük az ajtót, és elfordítja a kulcsot a zárban.

– Ő az a hölgy, akiről beszéltem neked. Aki a ruhákat adta – mondja Ericha.

– A ruhákat… – motyogja bandzsítva az öregasszony. – Ja, amelyek közt az a flancos prémes kalap volt. Szép darab – mondja Sigridnek, miközben átcsoszog a szoba másik végébe.

– És maga… – kezdi Sigrid, továbbra is lázasan erőlködve, hogy összerakja a kirakós darabjait. – És maga hordja? – Az öregasszony felnevet.

– Hogy hordom-e? De még mennyire! – Gunyorosan biccent, majd úgy tesz, mint aki a cobolyprém kalappal pózol az őszes hajpamacsa felett. – Épp tegnap vettem fel az operába, ha tudni akarja. A denevérre – teszi hozzá hamiskás mosollyal, ami gyorsan leolvad az arcáról.

Miközben a kandúrt gyengéden eltolja a könyvszekrényről, felhorkan a kérdés abszurditásán.

– Jól van, Hektor! – közli a macskával. – Ügyesen elvégezted a munkádat – dicséri meg. A macska leugrik, az öregasszony pedig átnyúl és meghúz valamit, ami tolózárnak tűnik, mert a könyvszekrény egy forgópánton kifordul, és mögötte a falban előtűnik egy ajtó. – Jó kis szerkezet, igaz? – mondja fanyar büszkeséggel. – A férjem, isten nyugosztalja, néha hasznos is tudott lenni.

– És hova vezet?

– Látta azt a dohányboltot az utcán? Az régen a mi üzletünk volt, míg a vén bolond valamelyik este el nem aludt az íróasztalánál egy égő cigarettával. Mindig félt, hogy meglopja a személyzet, ezért alulról lezárta a bejáratot a padláson lévő raktárba, és beépítette ezt a titkos ajtót a lakásunkba. – Az öregasszony megvonja a vállát, mint aki elhessegeti a gondolatot. – Amit most arra használok, hogy mögötte elszállásoljam az én különleges vendégeimet. Úgy hívom, hogy a Kimondhatatlan Panzió – magyarázza. Nem épp az Adlon Hotel, de még mindig jobb, mint a másik alternatíva. – Ahogy az ajtó kinyílik, Sigrid vékony, kukucskáló arcot pillant meg. Egy öregember bámul rá vizenyős, gyanakvó tekintettel. Aztán egy öregasszonyt lát, akinek az arca olyan fehér, mint a hintőpor, a bőre pergamenszerű, és a szája haragos fintorba merevedik. Ahogy Sigrid belép a hideg, nyirkos térbe, úgy mered rá, ahogy a szellemek figyelhetik az élőket.

Ericha közbelép, és így szól:

– Ez a hölgy segíteni jött ide. Megbízható. – Úgy szólítja meg az ott lakókat, mintha olyan nyelven beszélne, amit ők nem értenek.

Sigrid teste megfeszül. Az izmai összerándulnak. A hasában vasgolyó képződik. Kinyitja a száját, mert találnia kell néhány szót, amit kimondhat, de nem talál egyet sem. Csak arra képes, hogy megpróbálja lerázni magáról a hirtelen sokkot, ami csapdába ejtette, mintha egy hálót dobtak volna le rá a plafonról.

Hunyorog, és lassan kivesz a sötétben még három gyereket. Sápadtak, és a szemük kopog az éhségtől. Egy kislány könnyes szemmel néz ki Sigrid cobolyprémes kalapjának a pereme alól. Ikerfiúk ülnek túl bő ruhákban. Óvodáskorúak lehetnek, és a takarók alatt kuporognak a fűtetlen padlásszobában. Egy középkorú nő lassan dörzsölgeti a kezét, hogy felmelegedjen, a szemüvegét egy drót tartja egyben. A sárga csillag le van tépve szakadozott kabátjáról, de a helye látszik.

Rászedték.

Sigrid hirtelen úgy érzi, hogy rászedték. Tőrbe csalták, hogy átmenjen ezen az ajtón, és kénytelen legyen szembenézni ezzel a törvénye túli világgal.

– Én figyelmeztettem, Schröder asszony! – suttogja Ericha. – Vajon tévedtem?”

Fordította: Barta Judit