A megbékéléshez közelebb kell hozni egymáshoz az áldozatokat és az elkövetőket

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Kovács Mónika szerint a holokauszt feldolgozása azért olyan nehéz, mert egy asszimetrikus agresszió zajlott le, ahol az egyik oldalon csak áldozatok, a másikon pedig csak elkövetők szerepelnek. Embermentők, elkövetők, be nem avatkozók és a kollektív emlékezet című előadásában azonban arra is rávilágított, hogy a két oldal kollektív emlékezetét közös nevezőre  lehet hozni, amelyben fontos szerepe juthat az embermentőknek is. A “Megismerni és felismerni” – embermentő magyarok üzenete a 21. századnak című konferencián jártunk.
Az ELTE adjunktusa az előadás elején a Szabadság téri “emlékezetfrontokon” keresztül világítja meg, hogy mit ért pontosan a kollektív emlékezet szétszakítottsága alatt: a hivatalos emlékmű és az erre reflektáló, az áldozatok által “felállított” alternatív emlékhely totális ellentmondásban áll egymással – míg az első esetében a többség “kőbe vésett, bronzba öntött” alkotása a történelem meghamisítását, kisebbítését célozza meg, addig a zsidó közösség az általa létrehozott helyszínnel azt szeretné, ha a többség elismerné tragédiájuk súlyát. Kovács ezek ellenpéldájaként említi meg a varsói Lengyel Zsidóság Történeti Múzeumát, ahol a most nyílt kiállításban a lengyeleknek sikerült az, ami nekünk nem: összekapcsolni egymással a lengyel történelmet az áldozatok történelmével (tehát a többségi és a kisebbségi kultúrát) a demokrácia szellemében.

Dr. Kovács Mónika
Dr. Kovács Mónika

Miután az előadó a röviden tisztázza, hogy hol állunk most, általános megjegyzéseket tesz a kollektív emlékezettel kapcsolatban és felhívja a figyelmet arra, hogy ez mindig történelmietlen és torzító, hiszen az adott csoport szükségletei szerint alakul, így a zsidó kisebbség kollektív emlékezetének alapja a sorsközösség, míg a többségi kultúrának a saját felelősségének hárítása. Az asszimteriát pedig az okozza, hogy míg a kisebbség a többség részvétére, együttérzésére számít, addig az elkövetők inkább a felejtést segítenék elő, hogy ezzel egy jobb erkölcsi pozícióra tegyenek szert, céljuk a pozitív saját csoportidentitás kivívása.

Azonban a valóságban nyilván nem ennyire feketén-fehéren működik a kollektív emlékezet, Kovács szerint az elkövetők mellett ugyanis számolni kell a be nem avatkozókkal is, akik az elkövetőkhöz hasonlóan szintén a többséghez tartoznak, viszont esetükben kevésbé nyilvánvaló a felelősség megléte. Az ő stratégiáik általában az elkövetőktől való elhatárolódás, az áldozatokkal való utólagos azonosulás, illetve a múlt felejtése és a felelősség hárítása között ingadozik.

A hangsúlyeltolódás okainak vázolását követően Kovács a megoldások felé tereli a szót. Szerinte a legfontosabb az lenne, hogy megszüntessük ezt a meglévő dichotómiát és felbontsuk az egyes csoportokat, mert ez lehetőséget ad arra, hogy ne feketén-fehéren értelmezzük a kollektív emlékezeteket, hanem sokkal árnyaltabban. Erre hozza fel a holokauszt utáni német társadalom példáját, ahol már nem többségről és kisebbségről beszélnek, hanem túlélőkről, üldözöttekről, segítőkről, nácikról, elkövetőkről, sodródókról stb. Az előadó szerint ha rámutatunk ezekre a nüanszokra, ha megszüntetjük a kettősséget és törekszünk a pluralizmusra, akkor az nagyon sokat segíthet abban, hogy az áldozatok és az elkövetők közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ezen a ponton lesz lényeges szociálpszichológiai szempontból az embermentők csoportja is, ami szintén segít a képet árnyalni, kiszabadít ugyanis az áldozat-elkövető dichotómiájából. Kovács e csoport motivációiról is beszél: a zsidók mentésében részt vevő emberek általában vagy nem fogadják el a fennálló rendszer legitimitását, így egy autonóm és alternatív erkölcsi meggyőződésből cselekszenek vagy személyesen érintettek a történetekben, illetve hisznek a saját cselekvésük hatékonyságában.

Az ELTE adjunktusa rávilágít arra, hogy az embermentők szerepének hangsúlyozásával a megbékélést is elősegíthetjük, mivel ők azok, akik a többség számára csökkentik a fenyegetettség érzését, ez a csoport így képes lesz felelősséget vállalni a tetteiért, illetve az ő jelenlétük a kisebbség bizalmát is növeli, ennek köszönhetően a két csoport egyensúlytalansága csökkenthető. Ez támasztja alá Michał Bilewicz és Manana Jaworska kutatása is, akik izraeli és lengyel fiatalokat tudtak egymáshoz közelíteni az embermentőkön keresztül.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp