Hogyan válik a csüggedés száraz sivataga áztatott kertté?

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

“Ebben az évben biztos nem vagyok egyedül azzal a nyomasztó gondolattal, hogy a világ körülöttünk nem hogy nem fejlődik, hanem rohamosan romlik. (…) Mindezek okán, akármennyit is tépelődtem az idei drósém témaválasztásán, arra jutottam, hogy nem lenne hiteles, ha nem beszélnék a csüggedésről.” Ros HáSáná-i gondolatok Kelemen Katalin rabbitól 5775-re

Ros HáSánán, az év első napján átéljük emberi mivoltunk teljes komplexitását. E nap különlegessége abban rejlik, hogy ama bizonyos jelképes ruha zsebeibe nem egymás után nyúlunk, hanem mindkettőbe egyszerre, s egyidejűleg olvassuk a két kis cetli üzenetét: „Porból jössz és porrá leszel” és „A világ érted teremtetett”.

A hamarosan felhangzó muszáf imában kicsiségünk, jelentéktelenségünk, mulandóságunk képei – törékeny csészéhez, elhalványuló virághoz, elsuhanó fuvallathoz vagyunk hasonlatosak. Másrészt a Világ Ítélete Napján minden egyes ember egyénileg ítéltetik meg, ez mutatja az egyén fontosságát. A hagyomány erre a napra teszi a világ teremtésének évfordulóját – mégpedig a teremtésen belül az első emberpár megteremtését. A rabbinikus intenció az, hogy egy ember megteremtése felér az egész világéval.

Az Újév alkalmat ad az elmúlt évvel való szembenézésre. Végiggondoljuk azt, hogy személyes életünkben mit sikerült, és mit nem sikerült megtennünk azért, hogy jobbik énünkhöz hűen éljünk. De a zsidók számára ebbe a jobbik énbe szorosan beletartozik az egész világ sorsáért való aggódás és felelősségvállalás is.

Ebben az évben biztos nem vagyok egyedül azzal a nyomasztó gondolattal, hogy a világ körülöttünk nem hogy nem fejlődik, hanem rohamosan romlik. Akár a szűkebb pátriánkban végbemenő újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket, nyílt hazugságokat, az embereket egzisztenciálisan és gondolatszabadságukban egyaránt megnyomorító intézkedéseket nézzük, akár a tágabb világban fellángolt újabb háborúkat, értelmetlen vérontásokat, a gyűlölet és bosszú minden alapvető etikai határt átlépő megnyilvánulásait, zavar és tanácstalanság fog el minket – mi is lehet a mi válaszunk minderre?

Mindezek okán, akármennyit is tépelődtem az idei drósém témaválasztásán, arra jutottam, hogy nem lenne hiteles, ha nem beszélnék a csüggedésről. Dávid Grossmann izraeli író fejtegeti ezt a témát egy – közelmúltban a Háárecben megjelent – írásában, idézi Howard Cooper rabbi.

„Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy belemerüljünk a csüggedésbe. A helyzet túlságosan borzasztó ahhoz, hogy átengedjük a csüggedésnek, mert a csüggedés elfogadása annak elismeréséhez vezet, hogy vereséget szenvedtünk. Legyőzetésünk nem a harcmezőn történt – emberi mivoltunk szenvedett vereséget. Valami mélységesen mélytől, valami létfontosságútól leszünk megfosztva abban a pillanatban, mihelyst megengedjük, hogy a csüggedés vegyen rajtunk erőt.”

Grossmann napjaink izraeli lakosságához fordul, de gondolatai tágabb körben, általánosan is érvényesek.

Hogyan kerülhetjük el, hogy belemerüljünk a csüggedésbe?

A leghatékonyabb-mindenki által ismert – recept természetesen a cselekvés, a tevőlegesség. A „Cedek, cedek tirdof” tórai parancs szellemében keressük, sőt hajszoljuk az igazságosságot, a tikun olám eszme jegyében próbáljuk élhetőbb hellyé tenni a világot. Felemeljük szavunkat, perelünk az igazságunkért, segítünk a rászorulókon…

Történnek azonban olyan tragikus események, olyan katasztrófák is, amelyektől elnémulunk, olyan helyzetek, amelyekben nem adatik meg a cselekvés lehetősége, a tehetetlenség gúzsbakötő érzését éljük meg.

Ros HáSáná második napjának haftarájában, Jeremiás próféta vigasztaló ígéret-víziójában is említés esik a csüggedésről. A legnagyobb boldogság, ha nem kell tőle félnünk.

„és olyan lesz a lelkük, mint áztatott kert, és nem fognak többé csüggedni…”

(Jeremiás: 31:11)

V’lo joszífú l’dáává od… A héber szövegben ez pontosan így hangzik: „nem tesznek hozzá a csüggedéshez” / nem növelik azt.

Mivel locsolgassuk lelkünket, hogy a csüggedés száraz sivatagából áztatott kertté váljék?

Újév és újhold estéjén, egyik legnagyobb ünnepünkön irányítsuk most figyelmünket arra a lehetőségre, amelyet az ünnepek jó megélése kínál: a megújulás, a lelki felfrissülés lehetőségére.

A Vilnai Ráv Mose az 1648-49-es pogromról való beszámolójában így emlékezik: „Hirtelen kellett menekülnünk, minden ingóságunkat magunk mögött hagyva. Csak egy naptárat tudtunk megragadni és már rohantunk.”

A zsidó élet mindig is a naptár körül forgott. Számunkra az ünnepek a lélek időszakai.

A száműzetés előtt Izrael földjén a zsidók az újhold megpillantásán alapuló naptárat készítettek. Nem volt kész naptár. A zsidóknak minden hónapban figyelniük kellett az eget, a karcsú holdsarlóra várva, amely majd bevezeti őket az új hónapba. Ez azonban kényelmetlenségekkel járt. Nem lehetett előre elkészített naptárral dolgozni, mivel a Ros Hódes kihirdetését meg kellett előznie annak, hogy két szemtanú személyesen tanúsítsa a Szanhedrin előtt, hogy ők látták a holdsarlót. A Szanhedrin székhelyétől távolabbra eső településeken nem tudtak naptárt készíteni mindaddig, amíg a Szanhedrin döntése el nem ért hozzájuk. Ez akár hetekig is eltarthatott… Mindez miért?

Hiszen valójában a Szanhedrin messze földön híres volt csillagászati ismereteiről, egész pontosan ki tudták számolni, hogy melyik percben lesz látható az újhold. Akkor meg miért kellett eleinknek állandóan az eget fürkészniük?

A válasz az, hogy a naptár központi szerepet foglal el istenszolgálatunkban. A lélek időszakait egy létra fokaiként képzelhetjük el, egy spirális lépcsőként, amely minden évben bejárja teljes pályáját, egyre közelítve bennünket spirituális rendeltetésünkhöz. Ez a lépcső azonban csak azok számára létezik, akik hajlandók megmászni azt.

A Tóra feltalált egy módszert, amely tudatossá tette a tömegek számára az időszakok változásait. Minden hónapban a zsidók fürkészik az eget, a már látható holdsarlóra vadászva. Jeruzsálem környéke gyakran felhős, ekkor a távolabbi településeken lakók látják meg először az újholdat. Felutaznak – még sábeszkor is! – Jeruzsálembe, a Szanhedrin előtt tanúskodni. Minden zsidó tudja, hogy bármelyik hónapban éppen ő lehet az, akin az egész népet érintő döntés alapul. Miután az újhold ideje megállapíttatott, izgatott sürgés-forgás kezdődik. Különleges Ros Hódes ének a Szentélyben, hírnökök érkezése, a Jeruzsálem környéki dombtetőkön jelként lobogó tüzek… Egész Izrael szerte, ki-ki elújságolja a szomszédjának: „Hallottad, elkezdődött az új hónap!”

Ez a közösségi szintű tudatosság különös jelentőséggel ruházott fel minden egyes újholdat és ünnepet. Az emberek tudatosan éltek meg minden ünnepet és mindegyiket a nagyra becsült és szeretett vendégnek kijáró kedvességgel fogadták, gondosan készülve mindegyik sajátos karakterére, speciális szükségletére.

Ma, amikor közel kétezer éve Hillél naptárát használjuk, már nem fürkésszük az eget az újhold megpillantásáért. Ehelyett tanulunk az egyes ünnepek spirituális tartalmáról, liturgiájáról, halachájáról, elkészítjük a soron következő ünnep hagyományos étkeit… A módszer más, a cél ugyanaz: a spirális lépcső megmászása.

Egy mai történet.

Egy az amerikai Közép-Nyugaton élő kisfiú New York Citybe érkezett, meglátogatni a nagyszüleit. A nagyszülők egy Circle Line sétahajókázással kedveskedtek neki. Amikor a hajó Manhattan sziget körül körözött, a kisfiú tágra nyílt szemmel bámulta a csodálatos látnivalókat. Leginkább a Szabadság-szobor látványa ragadta meg. Egy idő múlva azonban elfáradt és a hajópadra dőlve mélyen elaludt. A nagyszülei nem ébresztették fel, hanem befizettek még egy körre. Amikor a kisfiú felébredt, éppen a Szabadság-szoborhoz közeledtek. „Nézd, Nagypapa!”- csodálkozott a fiúcska – „New Yorknak két Szabadság-szobra van!”

„Nem, fiacskám, ez ugyanaz a szobor” – mosolygott a nagyapja.” Csak most másodszorra közeledsz hozzá.”

Nem, fiacskám, ez ugyanaz a jom tov. Csak most másodszor – ötödször, tizedszer, ötvenedszer – közeledsz hozzá. Mindig ugyanaz és mindig más: az örök, az állandó nyugalma és ugyanakkor a ‘most újra először’ vibráló izgalma, az ismeretlenség tágas terei, az újdonságra nyitott kíváncsiság és derű. E két állapot együttes átélése teszi oly varázslatossá annak a bizonyos spirális-spirituális lépcsőnek a megmászását.

Tudott volt ez ősidők óta. Ezékiel 46-ban olvassuk az Örökkévaló rendelkezéseit a Szentélybeli ünnepek koreográfiájára vonatkozóan:

„És mikor bemegy az ország népe az Örökkévaló színe elé az ünnepnapokon, az a ki bemegy az északi kapu útján, hogy leboruljon, a déli kapu útján menjen ki, az pedig, a ki bemegy a déli kapu útján, az északi kapu útján menjen ki: ne térjen vissza azon kapu útján, amelyen bement, hanem átellenében menjen ki.” (Ezékiel 46:9)

Áztassuk lelkünk kertecskéjét az állandóságban és a megújulásban, a nyugalomban és az ismeretlen ígéretes izgalmában 5775-ben.

Útravalóul még egy fiatalkori Rilke vers (Nemes Nagy Ágnes fordításában):

Szélesedő kört száll be a létem,

Begyűrűzve a tárgyat, a tért.

Az utolsó kört tán el nem is érem,

De megpróbálom azért.

Istent körözöm körül, ősfalu tornyom,

Átkörzök százezer évet;

S még nem tudom én, mi vagyok: zivatar szele,

sólyom,

vagy egy nagy ének.

(Elhangzott Erev Ros HáSáná alkalmából 2014. szeptember 24-én.)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp