A New York-i ortodox zsidó közösségben különböző szubkultúrák jönnek létre, amelyek elutasítják az elszigetelődést. Az újfajta ellenkultúrákról Punk zsidók címmel dokumentumfilm is készült. Nem sokkal múlt éjfél a brooklyni Ocean Parkway Jewish Centerben, a közönség éppen Yishai Romanoffot, a Moshiach Oi! nevezetű zenekar énekesét figyeli, aki valahol a katarzis és a zavarodottság közötti állapotban üvölti, hogy „Ábrahám egy punk rocker volt”. Mint mindig, ez alkalommal is elég vegyes társaság gyűlt össze a hetente megrendezett eseményen, vannak ex-ortodoxok és olyanok is, akik régebben szekuláris zsidók voltak.
Mind a csütörtök esténként megtartott Chulent (Sólet) elnevezésű összejövetel, mind pedig a zenekar szerepelnek a Punk Jews (Punk zsidók) című dokumentumfilmben, amely bemutatja a New York-i ortodox közösségen belül létrejött vadhajtásokat. A film tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy miként jöhetnek létre különböző szubkultúrák egy, amúgy igencsak elszigetelt, szigorú törvények által vezérelt közösségben.
Az elmúlt évtizedben a New York-i ortodox zsidó népesség több mint 25 százalékkal növekedett, és 2011-re majdnem félmilliósra duzzadt. Így minden harmadik zsidó a térségben ortodox, és a zsidó gyerekeknek több, mint a fele ortodox családban él. A növekedéssel együtt jött a bezárkózás, a szerénységet ellenőrző utcai rohamcsapatok, az internet elleni tömegdemonstrációk, a szexuális zaklatások eltussolása és az unortodox irányzatok megjelenése.
Evan Kleinman, a film producere viszont csak a véletlennek köszönhetően botlott bele ebbe, az általa unortodox ortodoxnak nevezett világba. Éppen egyfajta identitásválságba keveredett, amikor egy barátja azt ajánlotta neki, hogy látogasson el egy csütörtök esti összejövetelre, amelyet egy Isaac Schonfeld nevű férfi szervez a manhattani Millinery Center zsinagógában. Kleinman az egyik filmes kollégájával el is ment az ajánlott helyre, ahol a zsidó létnek egy egészen újfajta verziójával találkoztak. Voltak ott fekete ortodox rapperek, jiddis hagyományőrzők, drogosok, tudósok, lázadók és számkivetettek. Ekkor született meg a dokumentumfilm ötlete is.
Az összejövetelek valamikor a ’90-es években kezdődtek Isaac Schonfeld elektromos készülékeket árusító üzletében, ahol az emberek munka után nyugodtan elüthették az idejüket. Néhányan a vallásban kételkedők voltak, mások pedig elváltak, akik elidegenedettnek érezték magukat a család-orientált közösségben. Schonfeld egy alapvetően előítélet-mentes közösségi teret szeretett volna létrehozni. Az eseménynek pedig a Sólet nevet adta, mivel csakúgy, mint a hagyományos szombati étel esetében, a találkozók is különféle összetevőkből jönnek létre. Az egyik este előadásokat tartottak, a másikon zenészek léptek fel, de mindig volt étel, ivászat és ismerkedés egészen a reggeli órákig. Talán mindezek kombinációja lehetett annak az oka, hogy az összejöveteleteket folyton az egyik zsinagógából a másikba üldözték.
Kleinman szerint van abban valami, hogy éppen az utóbbi években indult útjára ez efféle tevékenység, annak ellenére, hogy a zsidók mindig is részt vettek az ellenkultúrákban. „A zsidó kultúrának mindig is volt egy olyan része, amely arra ösztökélte az embereket, hogy saját belátásuk szerint cselekedjenek még akkor is, ha mindenki ellenük fordul” – mondja Kleinman. „Ez pedig ellenkultúrához vezet.”
Az összejövetelek egyik állandó résztvevője Elke Reva Sudin festőművész, aki a brooklyni haszid és hipszter szubkultúrákról készített közös kiállítást, hogy jobban megismerhessék és megértsék egymást. A kiállításnak először a Chulent adott otthont. Egy másik állandó résztvevője az estéknek Miriam Leah Droz, egy kimondottan vallásos zsidó nők számára létrehozott művészeti szerveződés vezetője. „Úgy ismertem a Chulentet, mint egy lázadó helyet, ahol különös figurák vannak, ahová akár éjjel egykor is be lehet esni, és amely valóban egy klassz dolog. Ez a zsidó közösség ellenkultúrája, és a kultúrának nem mindig tetszik az, ami itt folyik. Mindig vannak olyanok, akik azt hangoztatják, hogy ki kellene hajítani ezeket az embereket a zsinagógákból” – jellemzi Droz Schonfeld „menedékét”.
A Moshiach Oi! punk rockja viszont elég nehezen illeszkedik bele, az amúgy elég vegyes közösségbe. „Igen szórakoztató látni az emberek arckifejezését, amikor elkezdünk játszani” – meséli Romanoff. „A legtöbb vallásos zsidó sosem látott még ilyesmi, szóval lövésük sincs arról, hogy mi folyik éppen az orruk előtt.” Romanoff azonban nem lát semmiféle ellentmondást a zenéje és a hitben való elmélyülése között. „Számomra a zsidó vallás olyan, mint a punk rock” – mondja. „Ez a világ csak a pénz, a szex, a drogok és a materializmus hajhászásáról szól, a judaizmus ennek pont az ellentéte. A judaizmus olyan, mintha a világ csak isten szolgálatából és a megváltásból állna. Szerintem ez nagyon is punk rockos.”
A Chulent elindulása óta más hasonló helyek is létrejöttek, és már több, az alternatív ortodox zsidó szubkultúrákkal foglalkozó honlap is működik. Schonfeld reméli, hogy ezek az újfajta kezdeményezések egy olyan szakaszába segíthetik az ortodox zsidóságot, amely nem közömbös a technológia, a modern individualizmus és a külvilág iránt. „Az elszigetelődés sok esetben már kudarcot vallott. Ilyenkor ugyanis nemcsak a külvilág rémségeit tartjuk odakint, de a saját borzalmunkat is megőrizzük idebent, és ez bizony problémát jelent.”
Forrás: nytimes.com
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
