„Akkor leszünk igazi ország, amikor már lesznek bűnözőink és kurváink”

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

A Klára virágos ruhája egy 14 éves korában koncentrációs táborba hurcolt, s ott a tábori bordélyba kényszerített fiatal lány története, aki évtizedek múltával, immáron szabad emberként, olykor még magára ölti egykori „munkaruháját”, hogy ezzel pénzt keressen. A könyv szerzőjével, Shiri Zsuzsával, az MTI izraeli tudósítójával beszélgettünk tragédiákról, újrakezdésről és jelenkori háborúkról.

Hogyan jött a könyv ötlete?

Még az egyetemen (a Tel-avivi Egyetem rendező-producer szaka – GSA) csináltam egy kisfilmet, aminek az volt a címe, hogy „A piros ruha”. Ez egy tizenhárom éves kislányról szólt, aki egy gyönyörű, piros ruháról ábrándozik, amelyet megvenni nem tud, lévén, hogy az nagyon sokba, kétszáz sékelbe kerül. Végül a szomszéd férfi segítségével jut hozzá, persze nem felebaráti szeretetből, hanem, vélhetően, bizonyos szolgálatok fejében. Ezt a filmemet később más, szintén egy-egy konkrét ruhával, például egy fehér esküvőivel kapcsolatos, azóta már részben megvalósuló ötlet követte, szeretném, ha egyszer ezekből trilógia is készülhetne. Az is foglalkoztatott, vajon egy kurva hogyan viszonyul ahhoz a ruhához, ami az ő számára tulajdonképpen nem más, mint munkaeszköz. Klára és a bordélyban nap, mint nap használt virágos ruha története ugyanis a háború után nem ér véget: később, már Izraelben több alkalommal is magára ölti, amikor épp pénzre van szüksége.

Shiri Zsuzsa
Shiri Zsuzsa

2012-ben jelent meg egy német nyelvű tanulmánykötet a koncentrációs táborokban kialakított bordélyokról. Ismered ezt a könyvet?

Igen, ismerem, ezen kívül több, róla szóló cikket is elolvastam. A szóban forgó könyv egyébként egy német történész doktori disszertációja, alapos munkának tartom. Az általa felhasznált dokumentumok tanúsága szerint összesen tíz ilyen bordély működött koncentrációs táborokban.

A regény két, egymással párhuzamos idősíkon játszódik. Klára emlékei, illetve az izraeli jelen váltogatják egymást. Az íráshoz milyen módszert választottál?

A hitelességre törekedtem, de nem ragaszkodtam mindenáron az ún. dokumentarista stílushoz, hisz maga a regény jórészt fikció. Persze a második világháborús részekhez, vagy például a kibuclét bemutatásához sokat segített, hogy két évig dolgoztam, interjúztam a Yad Vasemben, illetve hosszabb-rövidebb ideig éltem kibucban. Ezek mindenképpen hasznos időszakok voltak a számomra.

A regény többek között azt az izraeli, első generációs élethelyzetet is pontosan ábrázolja, hogyan tud valaki új életet kezdeni egy teljességgel idegen országban, idegen emberek között. Egy ilyen helyzetben mi lesz a múlt szerepe?

A főszereplő Klára legfontosabb dilemmája, hogy beszéljen-e egyáltalán a férjének mindarról, ami vele a holokauszt idején történt. Sokat gondolkodtam ezen, s végül úgy döntöttem, semmit nem mond el neki. Klára számára ugyanis a múlt „eltörlése” az újrakezdés záloga is egyben.

A női főszereplő túlélési stratégiája erősen emlékeztet arra, ahogyan Kováts Judit Megtagadva c. regényének hősnője, akit egyébként orosz katonák erőszakolnak meg, igyekszik a vele történt borzalmaktól elvonatkoztatni.

Igen, Klárának is ez az egyetlen esélye arra, hogy túléljen. Tulajdonképpen nincs is más választása.

Mennyire reális az a kép, amit az ún. lakásbordélyokról festesz a könyvben?

Tel-Avivban valóban léteznek olyan lakások, ahová a kilátástalan helyzetben lévő nők vagy akár kisgyerekes anyák, mint például a regényben Klára, úgy járnak naponta, mint mások a hivatalba. Szomorú, de valós jelenségről van szó.

Beszéljünk egy kicsit az izraeli helyzetről, amely az elmúlt napokban igencsak kritikussá vált. Hogyan élitek meg ezt a mindennapokban?

A fenyegetettség most már az ország minden pontján érzékelhető, s ezzel együtt a civil lakosság bevonása is egyre erőteljesebb. Másrészt viszont az évek során megtanultunk együtt élni a gondolattal, hogy elviekben bármikor történhet valami, ami alapvetően persze nem egy egészséges állapot. Ha baj van, akkor bemegyünk az óvóhelyre, azután kijövünk, s mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Persze ez sem ilyen egyszerű: az ember arra kényszerül, hogy folyamatosan azt mérlegelje, megtegyen-e bizonyos dolgokat vagy sem. Teszem azt, elmenjen-e például a boltba, mert mi van, ha útközben légiriadó van, s esetleg nem talál biztonságos helyet?

Shiri Zsuzsa

Shiri Zsuzsa

Az MTI tudósítójaként mit jelent ez a számodra?

Elsősorban állandó készenlétet, illetve folyamatos tudósítást, a legfrissebb hírek felkutatását. Azt, hogy a frontról, Gázából tudósítsak, szerencsére nem várják el, tekintve, hogy háromgyerekes anyuka vagyok, a haditudósítás pedig nem az én műfajom. Néha mégis előfordul, hogy kimegyek „terepre”, hiszen ha az ember tudni akarja, mi történik Askelonban vagy Szderotban, akkor nincs mese, személyesen kell utána járnia. Így volt ez például tegnap is, amikor a kocsiban ültem, közben pedig a rádióban bemondták, hogy éppen azt a helyet lövik, ahol én vagyok. Ez azért, valljuk be, elég félelmetes tud lenni.

A könyved elején a következő, Ben Guriontól származó idézet olvasható: „Akkor leszünk igazi ország, amikor már lesznek bűnözőink és kurváink is”. Miért pont erre esett a választásod?

A kiadó döntött úgy, hogy ez az idézet kerüljön a könyv legelejére, de azt gondolom, ennek most nincs különösebb jelentősége. Az empátiának, a másikhoz való odafordulásnak viszont annál inkább. Az újszövetségből például mindenki számára ismerős lehet bűnbánó Magdaléna alakja, aki Jézusnak különösen kedves volt, s pont ebben rejlik a dolgok lényege: egy társadalomban alapvetően mindig a legszerencsétlenebb, legnyomorultabb embereket kellene megérteni, ha kell, felemelni, vagy a Klárához hasonló sorsúakat rehabilitálni. Csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e erre. Én ebben hiszek.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp