Hogy is van ez akkor?

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Bevezetőül el kell mondanom: három gyermekem van, három házasságból. Amelyik házasságomból nincs gyerek, azokat egy ideje praktikussági okokból már le is tagadom. Ez így rendben is van. Soha semmilyen hátrányom nem származott belőle. De amikor kiköltözködtünk Európából, és az új földrészen a rólunk szóló adatokat írták, rájöttem, hogy nincsenek nálam az összes válásomat igazoló okmányok.

Egyszerűbbnek tűnt tehát, ha nem elváltnak, hanem hajadonnak vallom magam. Mondta is a jóindulatú ügyintéző, hogy ez is jól van, de akkor a továbbiakban is tartsam magam ehhez a bevallott állapothoz, és lehetőleg ne tudja meg soha senki, hogy mégis házasságból születtek volna a gyerekeim.
Úgyhogy az idő múlt, a gyerekeim megnőttek, és nem volt téma: asszony vagyok-e vagy hajadon?
De miután már tíz éve éltünk melegebb éghajlaton, ami nagyon megviselte a szívem, az az ötletem támadt, hogy az állandó harmincöt fokos melegből költözködjünk egy kicsit hidegebb éghajlatra. Na! Kalandra fel! Irány Kanada!
Először is házasodjunk össze (megsúgom sokadszor). Elmentünk hát a rabbihoz.
A rabbi öreg volt, hosszú fehér szakállú és tekintélyt parancsoló, amikor beléptünk hozzá az irodába, azért hogy bejelentsük: házasságot szeretnénk kötni.
A „salom” elhangzása után pár pillanatig hangtalanul méregettük egymást, aztán – szokás szerint – én vettem a bátorságot és megszólaltam:
– Rabbi! szeretnénk házasságot kötni, gyorsan csendben és olcsón.
– Hm – jött a válasz a fehér szakáll mögül. – Hm! Terhes vagy? – emelte rám a tekintetét érdeklődéssel.
– Terhes? – nyílt nagyra az én szemem is, és mosolyra a szám.
Hiszen elmúltam már negyven éves, és tagadhatatlanul jól esett, hogy annyira fiatalnak látott. Terhes? – jött elő gondolatban a sajátságos humorom, hát van, akinek terhes, és van, akinek nem. De hangosan, természetesen fegyelmezve magam a hely hangulatának megfelelően csendben válaszoltam:

– Nem, nem, nem várok gyereket, csak szeretnénk csendben, gyorsan és olcsón összeházasodni!
Már sok éve együtt éltünk a párommal, és egyáltalán nem hiányzott, hogy mindezt papíron is elismerjük, de most hogy készültünk kitelepedni Kanadába, nem akartam (mert az ember soha nem tudhatja előre, mi a jó), szóval nem akartam, hogy a majdani letelepedési engedélyek során a papírjaink külön néven fussanak.
Álltunk hát a komoly csokoládébarna bútorokkal bélelt irodában, ahol a rövid párbeszéd után a rabbi belemélyedt a papírjaink tanulmányozásába. A mellette ülő fiatal rabbinövendék, aki az ajtót nyitotta és a széket készítette nekünk, és aki nyilvánvalóan azért ült ott, hogy eligazítsa az idős, fehér hajú és szakállú, sokat tanult és tapasztalt rabbit az élet dolgaiban. Csak a szemével int: türelem!
Csendben várunk. A rabbi az iratainkat lapozgatja. Egyszer csak megáll a keze, amivel eddig a hosszú fehér szakállát simogatta. Azt gondoltam, azt mondja: rendben. De a rabbi ehelyett azt mondta:
– Te hajadon vagy?
– Igen – jött a megfogadott el nem téveszthető válasz, egy pillanatnyi gondolkodás után, ami alatt az járt a fejemben: hogy jön ez most ide?
De a válasz úgy tűnik nem volt elég kimerítő és kielégítő, mert az idős rabbi nem hagyta annyiban a dolgot.
– De hiszen van három gyereked!?
A kis-rabbi közelebb hajol hozzá, és hogy ne legyen olyan kínos a téma, enyhítésül és magyarázólag a következőt súgja – félig felénk is fordulva, hogy mi is halljuk, és jól válaszoljunk, hogyha még kérdezne valamit a mester:
– MEGTÉVEDT, rabbi, megtévedt! – A tekintetével biztatóan int. Leolvasom az arckifejezéséből: megeshet még a legjobb családban is, nem te vagy az első és nem is az utolsó! Látszik a szemvillanásából, nagyon meg van elégedve magával, amiért megtalálta a helyes és pontos magyarázatot erre a szituációra.

Az idős tanító hátradől a székében, az iratainkat a kezéből az asztalra ejti, és a nyomaték kedvéért, és talán a teljes meggyőzés kedvéért, hogy még egyszer hallja megkérdezi: – Megtévedt? – kis szünet után erősen kételkedve és csodálkozva: – Megtévedt? – De háromszor?
Ez olyan őszintén szakadt ki az öregből, hogy muszáj volt nevetni rajta, de az neveletlenségnek számított volna.
Így aztán a szituációt a telefonom mentette meg, ami megszólalt a táskámban, és én sűrű bocsánatkérések közepette kimenekültem a rabbitól.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp