„A mohó vágyakozás sírjai” – hogyan tanulhatunk mértéket?

Igaz lenne-e az, hogy őseink ingyen hallal tömték degeszre hasukat Egyiptomban? Nem inkább a megszépítő nosztalgiáról van-e szó, amely a sivatagi vándorélet lelket kiszárító egyhangúsága, unalma és bizonytalansága közepette felértékeli a múltat? Nemcsak társadalmi közérzetünkben, hanem életünk más szféráiban is megfigyelhetjük, hogy a biztonság, a kiszámíthatóság önértékkel bír. (Beháálotchá hetiszakasz) Hol járunk a történetben?

A negyven éves sivatagi vándorlás kezdeti időszakában. A hetiszakasz első része ennek a vándorlásra berendezkedő társadalomnak néhány fontos részletével ismertet meg minket. Leír szimbolikus tárgyakat és rítusokat (a menóra, a leviták felszentelése, a messzi úton levők „második pészáchja”) isteni és emberi kommunikációs jelzőrendszereket (a tüzes felhő a frigysátoron, az ezüst harsonák).

Majd kitör a botrány. A 11. fejezet és az azt követő fejezetek sorozatos lázongásokról számolnak be, amelyek a Szinájtól való eltávozás után törtek ki.

A figyelmünk középpontjában álló történet, a 11. fejezet ugyancsak provokatív prológussal nyit, mely azonnal felvezeti a továbbiak vezérmotívumait is. A nép panaszkodik, sőt, olyan „mint a panaszkodók”, az Örökkévaló pedig tombol dühében. Mózes közvetít, az Örökkévaló lecsillapodik, de a hely emlékeztetőül a ‘Tabeéra’ ‘Égés’ nevet kapja.

„És a gyülevész nép, amely közöttük volt, mohó vágyakozásba esett; és újra sírtak Izráel fiai is és mondták: Ki ad nekünk húst enni? Emlékezünk a halra, melyet ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkára, a dinnyére, a párhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára, most azonban lelkünk kiszáradt, nincs semmi, csak a mannára néz a szemünk.”  [Bemidbár 11:4-6]

Vajon hogy viszonyulnak ezek az emlékek a valósághoz? Igaz lenne-e az, hogy őseink ingyen hallal tömték degeszre hasukat Micrájimban? Hiszen egy midrási komment szerint is ott csak a micvák lettek volna ingyen, azok teljesítése alól azonban akkor még fel voltak mentve. Nem inkább a megszépítő nosztalgiáról van-e szó, amely a sivatagi vándorélet lelket kiszárító egyhangúsága, unalma és ugyanakkor ijesztő bizonytalansága közepette felértékeli még a szenvedésekkel, nehézségekkel járó múltat is, mert az legalább biztonságos, kiszámítható volt. Közösségünk Tóra-körén a Kádár korszakban felnőtt tagjaink számára adódott az analógia a rendszerváltás előtti és utáni viszonyokkal. De nem csak társadalmi közérzetünkben, hanem életünk más szféráiban is megfigyelhetjük, hogy a biztonság, a kiszámíthatóság – szinte a dolog tartalmától függetlenül – önértékkel bír.

A felbujtók a szöveg szerint az izraeliták között élő csőcselék volt: kívülről hozzájuk csatlakozott, gyülevész nép; róluk ragadt át a mohó vágyakozás Izrael gyermekeire. Bűnbaknak megtenni a kívülről érkezőket – ismerős jelenség ez azóta is. Günther Plaut Tóra-kommentárja említi, hogy ezzel a dehonesztáló névvel bizonyára későbbi generációk illették a kezdeményezőket, kisebb felelősséget rakva ezáltal a többségben lévő izraelitákra. Történelmi visszapillantásban gyakran azt látjuk ugyanis, hogyha egy lázadás győz, akkor forradalomnak nevezzük, vezetőit pedig hősnek tekintjük. Ha viszont elbukik, akkor negatív ítélet tárgyává lesz, kezdeményezői, harcosai a „bad boys”.

A családonként a sátruk előtt együtt síró, panaszkodó népe látványa ismét fellobbantja az Őrökkévaló haragját, Mózes pedig összeomlik ekkora súly, ekkora felelősség alatt. „És szólt Mózes az Örökkévalóhoz: Miért bántál rosszul szolgáddal és miért nem találtam kegyet szemedben, hogy ennek az egész népnek terhét reám tetted?  Vajjon én fogantam-e ezt az egész népet, avagy én szültem-e, hogy azt mondod nekem: vidd őt öledben, amint viszi a nevelő a csecsemőt, arra a földre, amelyet esküvel ígértél ősatyáinak.   Honnan vegyek húst, hogy adjak az egész népnek? Mert siránkoznak nekem, mondván: adj nekünk húst, hogy ehessünk.  Nem bírom én egyedül vinni ez egész népet, mert nehéz ez nekem. És ha így bánsz velem, ölj meg inkább, ha kegyet találtam szemedben, hogy ne lássam balsorsomat.” [Bemidbár 11:11-15]

Egyik kedvenc paradoxonom a zsidó vallásban, hogy Isten egyszerre távoli, elvont, kimondhatatlan nevű, láthatatlan és ugyanakkor a legközelebbi társunk, akihez a legmélyebb, legszemélyesebb viszony fűz minket. Megrendítő Mózes kitörésének érzelmi mélysége, ahogyan elutasítja a szinte mindenható szülő-gondozó szerepet, hiszen nem ő az, aki teremtette ezeket az embereket. Hogy érvelése ne hasson azért túl pimasznak az Örökkévaló előtt, az eredeti szöveg utolsó szavát „ölj meg inkább…, hogy ne lássam balsorsukat...”, balsorsom-má javították a Rabbik a hagyomány szerint [Rási, Szifré].

Az Örökkévaló válaszul két utat mutat fel: a szellemét, amelyből ha elveszünk sem lesz kevesebb, és a túlzott mohóságot jelképező fürjekét, amelyekből túl sok van, s ez vezet tragédiához. A spirituális vezetés követendő modelljét vezeti be az Örökkévaló, amikor arra szólítja fel Mózest, hogy ossza meg a vezetés terheit hetvennel a nép bölcs vénei közül. „…elveszek a szellemből, amely rajtad van és ő reájuk teszem…”[Bemidbár 11:17] Ez az elvétel azonban nem jár Mózes szellemi erejének vagy hatalmának csökkentésével. „Miként a gyertya fénye sem csökken, amelynek tüzénél más gyertyákat is meggyújtanak” [Szifré] Mózes érti ezt, Józsua nem. Ő le akarja tiltatni Mózessel két olyan próféta működését, akik egy kicsit másképp csinálják.  Két vezetői típus: az egyik a tág horizontú, nagy formátumú, nagylelkű vezető, aki – biztos lévén a saját kapcsolatában Istennel – nem fél megosztani a prófétaságot másokkal. A másik, az, akiből százával hemzsegnek körülöttünk ma is: a kisstílű, féltékeny, státuszukat, pozíciójukat védő vezetők, akik nem képesek a megosztásra. Milyen más lenne a világ, ha több Mózesünk lenne!

Ebben a történetben minden a helyes mérték megtanulásáról szól. Határ szabatik többek között a hetven vén prófétálási idejének; az Örökkévaló retorikájában saját erejét úgy szemlélteti, hogy nem rövid a keze; Médád próféta neve ‘mérés’-t jelent…

A szöveg üzenetét a legfrappánsabban a ‘ruách’ szóval való játék hordozza, amely szelet is jelent és szellemet is. Az Örökkévaló ‘ruách’-ja, szele hajtja a fürjek mértéktelenül nagy hadát a táborhoz, s az emberek szenvedélyes falánksága követeztében a hely – örök intelmül –’a mohó vágyakozás sírjaivá’ változik. De ha az Örökkévaló ‘ruách’-ját, szellemét jól és bölcsen használnánk, felismerve, hogy az határtalan, így akár hányfelé osztható, akkor „az Örökkévaló egész népe próféta volna”, mindannyian együtt dolgozhatnánk az isteni vízió megvalósításán.

A történet a Szinájtól való távolodás időszakában játszódik. Mi azonban most, Sávuot hetében, éppen közeledünk hozzá. Úgy készülhetünk a Tóraadás ünnepére, a kinyilatkoztatás pillanatának személyes átélésére, hogy megtapasztaljuk: Szentírásunk szájbarágástól mentes, sok szinten értelmezhető narratívái – ha nem is határtalan, de – folyamatos szellemi növekedésünkhöz kínálnak utat.

Sávuot száméách!

Kelemen Katalin

Kelemen Katalin
  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp