Egy elkésett rendszerváltás margójára

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Rém vicces, hogy amikor – korántsem önhibáján kívül – éppen végérvényesen megbukik a magyar rendszerváltás projektje, a zsidó hitközségnek is eszébe jut, hogy meg kéne lassan csinálni. Zoltai Gusztáv, aki Grósz Károlytól egész Második, sőt Harmadik Orbán Viktorig ügyvezetett az országos és a pesti zsidó hitközségben egyszerre, búcsút intett. Az, hogy Zoltai negyed századon keresztül tudta úgy menedzselni a Hitközség ügyeit, hogy azok lényegében mindenki számára maradéktalanul átláthatatlanok voltak a botrányok kirobbanásának megvilágító pillanatait leszámítva, hogy mindezen botrányok a hitközségen belül egy egészen kicsit sem kezdték ki a belé vetett közbizalmat, hogy simán ki lehetett tenni azt, aki felvetette a hitközségi gazdálkodás átvilágításának a lehetőségét, hogy mindenki tudta ugyan, hogy a szívességeknek és a függőségeknek milyen rendszere tartja őt a trónján, de jóformán senkit nem zavart, mindez nem Zoltai Gusztávról szólt, felebarátaim. Hanem a magyar zsidóság teljes szervezeti elerőtlenedéséről és tökéletes dezorintáltságáról, arról, hogyha volt is, egy rövid átmenet idejére, zsidó reneszánsz, gyorsan elmúlt. Annak a közösségnek, amelyik hagyja, hogy így kezeljék az intézményeit, sőt még hálás is a kegyúri szívességekért és „kijárásokért”, nos, az ilyen közösségnek nem jósolnánk nagy jövőt. Aki komolyan hisz abban, hogy az átláthatatlan és diktatórikus vezetési stílus roppant hatékony és kívánatos lehet alkalomadtán, az tekintsen a hitközségi fenntartású iskolák, a Rabbiképző, a Szeretetkórház, a Kozma utcai temető állapotára és villámgyorsan meggondolja majd magát. Az, hogy egy kiérdemesült munkásőr igazgatta a maga sajátos módján a hitközségi intézményeket majdnem negyed századon keresztül a rendszerváltás után egy rátermett menedzser helyett, az önmagunkkal szembeni elképesztő mértékű igénytelenségről tesz tanúbizonyságot. Az, hogy a Hitközségtől többnyire független, civil kezdeményezések némelyike, lehetőségeihez képest, remekül működik, a Haver-alapítványtól a Bálint-Házon át a budapesti belkerületi bourgeoisie boheme vallásgyakorlati-művelődési-bulizási hálózatáig, az – talán az utóbbit leszámítva- inkább elkötelezett és jóformán magányos civilek kitartását dicséri csak, nem a közösség életképességét.

Mindez most már csak azért fontos, mert nem lenne jó tovább hazudnunk magunknak és másoknak. Hogy Zoltait, aki kisgyermekként élte át a holokausztot, veszítette el a szüleit, őszintén megrendítette a Szabadság-téri emlékmű terve, nincs okunk kétségbe vonni. Erre hivatkozni azonban úgy, hogy Heisler András maga sem tagadja, hogy a friss hitközségi átvilágításnak is köze volt Zoltai távozásához, több mint képmutatás. Zoltai – tapintatosan szólva – nem halmozott fel hosszú regnálása alatt akkora erkölcsi tőkét, hogy lemondásának, mint tiltakozó gesztusnak, bármekkora súlya is legyen. Másfelől pedig zavaros belügyek takargatására használni az emlékmű-vitát, ez tényleg nem fér össze a legminimálisabb erkölcsi követelményekkel sem.

A belső ügyek megbeszélésének a külső veszélyre (az antiszemitizmusra) hivatkozó elhárítása a legvállalhatatlanabb tradíciója a mögöttünk hagyott évtizedek zsidó intézményességének. Egyfelől nem zsidó honfitársaink nem ellenségek, akiket el kell szigetelni a zsidó ügyekkel kapcsolatos információktól. Másfelől közpénzek kezeléséről van szó, az ő pénzükről is szó van, furcsa lenne komolyan azt állítani, hogy nincs semmi közük mindehhez. Vegyük komolyan, hogy egyenlő polgárai vagyunk Magyarországnak, esetleges hibáink és bűneink azonos erkölcsi megítélés alá esnek másokéival. Nem szabad azért sumákolnunk, fedeznünk minden „unsereiner”-t, nehogy róla ítéljenek meg minket is. Ezzel csak elébe megyünk az antiszemita általánosításnak. Még továbbá – lásd fent – magunkkal tolunk ki. Értem én, hogy tárgyalásos úton lezajló rendszerváltozásról van szó, el is fogadom, legyen. De arról, hogy mi áll az átvilágítási dokumentumokban, valamit azért mégiscsak mondania kéne a Hitközség megújuló vezetésének. Legalább annyit, hogy nyilvánosságra hozásuk annyira súlyos következményekkel járna, hogy inkább talán maradjon titok. Nem örülnék neki, de a hallgatásnál még ez is férfiasabb lenne. És hogy ezentúl minden egészen másképp lesz és hogy az ügyvezetői szék pályáztatásán túl – ami menő és még menőbb volna, ha a pályázat nyílt lenne – pontosan hogyan és mennyiben lesz más. A helyzet ugyanis végtelenül egyszerű: vagy minden egészen másképp lesz, vagy záros határidőn belül egyáltalán nem lesz semmi.

Turai Dezső, esztétika-kommunikáció szakos egyetemi hallgató

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp