Átélhetetlen megemlékezéseink: mártíristentiszteletek

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

A Holokauszt áldozatairól mártíristentiszteleteken szoktunk emlékezni. Ezek jelentős része héber nyelven zajlik, ami “igencsak” megkönnyíti a múlt átélését. Olyan frappáns közhelyek is elhangzanak itt rendszerint, mint a “nem engedhetjük, hogy ez még egyszer megtörténhessen”. Mintha megengedtük, vagy esetleg direkt kértük volna. Többször elhangzott az elmúlt hetekben, hogy a Mazsihisz idén is megmemlékezik a Holokauszt áldozatairól, az eddigi hagyományoknak megfelelően. Tartok tőle, hogy nem mindenki tudja, hogy mik is az “eddigi hagyományok”, talán nem árt, ha most megtudják, de meg ám. A megemlékezéseket és a helyszíneken gyakran felbukkanó táblákat a mártír kifejezés uralja. A táblákon szinte kivétel nélkül mártírokat említenek, míg az esemény hivatalos elnevezése is mártírisztentisztelet. Anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennénk, meg kell jegyezni, hogy mártírnak nem lehet születni, válni lehet csak azzá, egészen pontosan úgy, hogy valaki világossá teszi a maga és környezete számára, hogy egy hit, elv, gondolat mellett akkor is kitart, ha emiatt megölik, majd ezt követően kitart, és a végén meg is ölik. Ez a mártír.

Zsidó temető
Zsidó temető

Akikre mi emlékezünk, azok között is voltak ilyenek, makacs zsidók, de legalább ennyien voltak másként makacs zsidók, olyannyira, hogy sokan közülük keresztények voltak, akik abban a hiszemben élték életüket, hogy már régen maguk mögött hagyták zsidóságukat. Megint mások úgy vélték, tettek annyit Magyarországért, hogy a környezet ne zsidóként, hanem magyarként gondoljon rájuk. A Holokauszt világossá tette, hogy a zsidóság nem feltétlenül választási kérdés.

Nehéz megítélni, hogy a hagyományait őrző zsidók áldozatként tekintettek-e magukra, vagy Kiddus HaSem-ként (az isteni név megszentelése) gondoltak közelgő halálukra, mint ahogy az is kérdés, hogy a zsidóságuktól eltávolodók a nácikat vagy önnön zsidóságukat kárhoztatták-e inkább. Egy dolog biztos, megölték őket, és nekünk emlékeznünk kell. Összegzésként annyi kijelenthető, a mártiristentisztelet elnevezés megkérdőjelezhető, ami nem azért baj elsősorban, mert nem vagyunk elég pontosak általa, hanem azért, mert akaratlanul ugyan, de a Holokauszt egyedi voltát kérdőjelezzük meg.

Na, ha mindezt zárójelbe tesszük, akkor jöhet a megemlékezés tartalmi része. Általában a következő történik: ha olyan helyen vagyunk, ahol van hitközség, akkor a rásekol (a körzet elnöke) megnyitja az eseményt, köszönti a megjelenteket, a rabbit, a kántort és nem ritkán – remek kifejezés jön – a társegyházak képviselőit. Különösen a Holokauszt relációjában hálás a társegyház fordulat. Társasház, közös költség, társegyház. Szóval köszöntve vagyunk, majd ezt követően a kántor énekel, ami általában szép, viszont akár szuahéli nyelven is szólhatna, mert a megjelentek döntő hányada nem érti a szöveget. Ezt követően hangzik el egy jobb-rosszabb beszéd a rabbitól, amit héber idézetekkel színez, és bár le is fordítja, de mégis inkább a vallási képviselők és a jelenlévők távolságát növeli. A kántor ismét énekel, lásd, mint korábban. Visszatérő “gondolata” az eseménynek, zsidó és nem zsidó oldalról egyaránt, hogy “nem engedhetjük, hogy ez még egyszer megtörténhessen”. Mintha megengedtük volna, vagy esetleg direkt kértük. A vége felé a már említett társegyházak képviselői szólnak, majd elhangzik legszentebb szövegeink egyike, a káddis.

Ennek annyi előnye van, hogy az elnevezés és a gyásszal kapcsolatos szerepe többeknek ismerős, de sem a szövegét, sem mélyebb jelentését nem ismerik. Ez különösen igaz azokban az esetekben, ahol a megjelentek között csak mutatóban, vagy úgy sem találhatók zsidók, ugyanis a vidéki helyszíneken ez egyáltalán nem ritka.

Hogyan lehetne átélhetőbbé tenni ezeket a megemlékezéseket? A megoldást sajnos nem tudom, az viszont biztos, hogy idén leírom a káddist fonetikusan, lefordítom, illetve egy rövid magyarázatot is fűzök hozzá, és megkérem a helyi szervezőket, hogy osszák szét a megjelentek között. Ettől még a szellem napvilága nem feltétlenül ragyog majd teljes pompájában, de legalább rés nyílik szegénynek.

Talán nem lenne haszontalan, ha a zsidó közösségen belül is újragondolnánk a saját emlékezéskultúránkat, mert e nélkül nehezen tudjuk ugyanezt számon kérni a többségi társadalmon.

Darvas István rabbi
Darvas István rabbi
Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp