Megtisztulás helyett – Castellucci: Purgatorio c. színdarabja

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Ideálisnak tűnő családi lét, minimalizált párbeszédek mögött megbúvó hétköznapi rettenet, mindez hatalmas, rideg terekben, nagypolgári környezetben. A pedofília ismert és kevésbé ismert oldaláról Tompa Andrea író, színikritikus Vekerdy Tamás pszichológussal beszélgetett a Bálint Ház Színház+ sorozatában.

A hazánkban is ismert olasz rendező, Romeo Castellucci, akinek legutóbbi, Az arc fogalma Isten fiában c. darabját a közönség a Trafóban láthatta, 2008-ban rendezte meg Dante Isteni színjátéka nyomán azt a trilógiát, amelynek a most levetített Purgatorio a harmadik része, és amely a pedofília jelenségét járja körül. Persze a nézőben már korábban megfogalmazódhat a kérdés: mi az, amit a darab erről megmutathat, s vajon mennyire lehet hiteles mindez egy olyan rendezőtől, aki alapvetően gyakran él az elidegenítés eszközével? Akivel kapcsolatban számtalanszor elhangzott, hogy tabudöntögető előadásaiban többek között gyerekek szerepeltetésével (is) manipulálja a nézőt?

Castellucci: Purgatorio
Castellucci: Purgatorio

A nyolcvan perces előadás két részből áll: az elsőben a mindennapi élet, konkrétan egy teljes nap mozzanatai követhetőek nyomon. S habár sok minden homályban marad, a néző előtt lassanként kibomlik maga a sztori, az apa, az anya és egy iskoláskorú kisfiú története. Ám Castellucci munkáit alapvetően nem a hagyományos értelemben vett történetmesélés jellemzi, sokkal kedveltebb technikája a már említett elidegenítés. Ez legerőteljesebben a játéktér hatalmas, rideg tereiben, a végtelenségig minimalizált kommunikációban, valamint az egyes jeleneteket kísérő, a szereplők feje fölött megjelenő feliratokban érhető tetten, melyek kvázi előrevetítik az éppen soron következő eseményt.

A második részben a legnagyobb szerep inkább a mozgásszínházas elemeknek, a vizuális effekteknek és a különleges képi, egyszerre spirituális, festői, másfelől démoni, a korábbiaknál nem kevésbé nyomasztó megoldásoknak jut, melyekkel kapcsolatban Vekerdy Tamás megjegyzi: „szép, érdekes, de minek”. Pedig ezeknek jelentősége éppen abban rejlik, hogy a szóban forgó gyerek szemszögéből láttatják az első részben tárgyalt eseményeket. A darab egy olyan család életéről szól, amelyben az apa rendszeresen molesztálja, bántalmazza kisfiát, az anya pedig, bár valójában nem ért ezzel egyet, mégsem tesz semmit annak érdekében, hogy mindez ne következzen be időről időre. Így a családfő beteges hajlama, s a szigorú szabályok szerint lefolytatott rituálék behálózzák a hétköznapokat.

Mérei Ferenc, ahogy Vekerdy Tamás idézi, egy helyütt azt mondja: „minden perverzió, ami személytelen, és semmi sem az, ami személyes”. A beszélgetők között ezzel kapcsolatban szóba kerül egy, a hetvenes évek Hollandiájában elterjedt, szélsőségesnek nevezhető irányzat, amely minden addigi véleménnyel szembehelyezkedve felvetette, érdemes-e elítélni egy olyan jelenséget, melynek eredménye akár jó is lehet a cselekvést elszenvedőnek. Legalábbis e teória szerint. Ennek cáfolata szerencsére ma már egyértelmű: egy gyermek esetében sosincs szó szuverén személyiségről, következésképp a vele folytatott aktus is kizárólag személytelen lehet. A pedofília pedig továbbra is büntetendő.

Vekerdy Tamás
Vekerdy Tamás

S hogy mennyire érzékelteti jól Castellucci a szereplőkben végbemenő fizikai-lelki folyamatokat? A beszélgetők véleménye talán ebben a kérdésben tér el a leginkább. A Purgatórium „kifejezetten hideg előadás”, jegyzi meg Tompa Andrea, ám a mindennapi élet mozzanatait, s magát a tárgyalt jelenséget minden esetben sikeresen megragadja. Vekerdy Tamás viszont, éppen az elidegenítő eszközök miatt, a darabot nem igazán érzi a magáénak, hiszen véleménye szerint kevés konkrétumot tudunk meg, akár az anya szerepével/személyiségével, akár magával a rendszeres aktussal kapcsolatban, amire egyébként csak a gyerekszobából kiszűrődő hangokból, zajokból következtethetünk. Sok kérdés marad a nézőben megválaszolatlanul. Ha viszont pedofília, állandó rettegés, lezáratlan múlt, abúzus, akkor vajon miért a Purgatórium, s nem pedig a Pokol címet kapta az előadás?

Lehetséges-e egyáltalán megtisztulni az ilyen jellegű bűnöktől? S ha igen, kinek kell a terhét viselnie ennek? A katolikus hagyomány szerint, melyre Castellucci nagymértékben épít, „minden olyan bűntől, ami nem számít halálos bűnnek, lehetséges a megtisztulás”. A pszichológiai gyakorlatban azonban az erőszaktevő részéről általában nem jellemző a megbánás, a tagadás annál inkább, vagy legalábbis valamifajta kísérlet a történtek elfedésére. Esetleg félelem, ha mindez mégsem sikerülne. A gyermek az, akin minden esetben kell, és sokszor lehet is segíteni, az előadás pedig szintén ezt a tényt látszik alátámasztani. Az apa a második rész álomszerű jeleneteinek végén nem csupán lelkileg, hanem fizikailag is torz figuraként jelenik meg, s az immáron felnőtt fiú lesz az, aki megpróbál elszakadni a múlt démonaitól. A megtisztulás azonban így csupán egy elérendő célt, s nem pedig valódi beteljesülést ígér.

Tompa Andrea
Tompa Andrea

Societas Raffaello Sanzio – Purgatorio

Rendező: Romeo Castellucci

Zene: Scott Gibbons

Koreográfia: Cindy Van Acker, Romeo Castellucci

Szereplők: Irena Radmanovic, Pier Paolo Zimmermann, Sergio Scarlatella, Juri Roverato, Davide Savorani

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp