Régi és új gonoszok felelősségéről

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Az Eichmann-perről írt művében Hannah Arendt azt állította: Eichmann akkor és ott „nem gondolkodott”, így képtelen volt arra, hogy felmérje tettei következményét, és mivel csak egy hivatalnok, egyszerű végrehajtó volt, nem eredendő gonoszságból cselekedett. Arendtről Margarethe von Trotta filmrendező készített filmet, amelyről Heller Ágnes beszélgetett a Bálint Házban.

Hannah Arendt
Hannah Arendt

Úgy tűnik, Hannah Arendt mostanában ismét divatba jött Németországban. Talán nem véletlen, hogy egy évvel ezelőtt Margarethe von Trotta az ő életét filmesítette meg, pontosabban azt a – mind a nagyvilág, mind pedig a neves filozófus szempontjából is viharos – időszakot, amikor az izraeli titkosszolgálat 1960-ban elfogta, majd 1961-ben Jeruzsálemben bíróság elé állította az ismert náci bűnöst, Adolf Eichmannt. A perről Hannah Arendt, akinek utópiája a független és szabad gondolkodás volt, tudósította a New Yorker magazint, ám nézete, melyben többek között az egykori zsidó vezetők felelősségét, de főleg Eichmann-nak a hatalom szolgálatában betöltött bürokrata szerepét fejtegette, hatalmas felháborodást keltett.

A film, amely befejező része annak a trilógiának, amelyet Von Trotta a holokausztnak szentelt, az eseményeket elsősorban a filozófus, e környezetét markáns véleményével, megalkuvást nem ismerő jellemével megosztó, az ötvenes években az Egyesült Államokba emigráló nő szemszögéből ábrázolja. A jelen az aktuális problémák és a személyes küzdelmek, a múlt pedig, Hannah Arendt filozófusi eszmélése, s nem utolsósorban a huszadik századi nagy elmével, a későbbiekben nyíltan nácibarát Martin Heideggerrel folytatott viszonya miatt fontos.

A film első jelenete Eichmann argentínai elfogásával kezdődik. A kamera, miután végigköveti, hogyan tuszkolják be a férfit egy katonai teherautóba, a következő pillanatban már a filozófust mutatja otthonában, aki nem sokkal később maga is értesül az említett akcióról. Ez a vágásban tetten érhető megoldás azért lényeges, mert a két ellentétes figura között már a kezdettől fogva megteremti azokat az érintkezési pontokat, amelyek a későbbiekben konkrét párhuzammal is szolgálnak.

Margarethe von Trotta: Hannah Arendt
Margarethe von Trotta: Hannah Arendt

Amennyiben persze hihetünk a film által felelevenített életrajzi adatok hitelességének. A beszélgetés során Heller Ágnes ugyanis több alkalommal is rámutat arra, hogy Von Trotta alkotása elsősorban fikció, hiszen sem az itt ábrázoltak, sem pedig maguk a figurák nem felelnek meg minden esetben a realitásnak. A nagyvonalúan kezelt motívumok közé tartozik többek között az egykori mentor és tanár, Martin Heidegger figurája, illetve romantikusan ábrázolt szerelmi kapcsolata Hannah Arendttel. E viszonynak, Heller Ágnes szerint, a férfi életében korántsem volt akkora jelentősége, mint ahogyan azt a film egyértelműen sugallja. Továbbá az is tény, hogy a filozófusnő a tárgyalt időszakban nem tanított a híres New York-i egyetemen, s más ilyen, a valóságtól különböző mértékben eltérő adatot is felfedezhetünk, melyeket összevetve az alkotás valóban nem teljesen pontos. Kérdés azonban, hogy a koncepció szempontjából mennyire lényegesek ezek a dolgok.

A rendező érdeklődésének középpontjában, s ez mindvégig érezhető, a történelmi tények megidézésén túl a múlttal való szembenézés személyes, egyszerre érzelemnélküli, s mégis fájdalmas kísérlete áll. Hannah Arendt, ez a rendkívül érdekes, erős nő, akit Eichmann Jeruzsálemben: riport a gonosz banalitásáról c. műve miatt számtalan esetben támadták, a holokauszt, illetve Eichmann szerepe kapcsán a hírhedt Endlösung problematikáját olyan, mindezidáig elképzelhetetlen, objektív szempontból közelítette meg, ami miatt sokan érzéketlenséggel és a holokauszt áldozataival szembeni együttérzés hiányával vádolták.

A tárgyalás során Eichmann, aki a náci vezetőség felsőbb köreiben hozott döntésekből ugyan nem vette ki a részét, ám nyilvánvalóan mindent tudott a végrehajtás folyamatáról, most saját jelentőségének kisebbítésével próbálta magát menteni. Ezt a gesztust, Heller Ágnes szerint helytelenül, Hannah Arendt Heidegger alapgondolatával állította párhuzamba, melynek lényege, hogy a bűn és a gonoszság a gondolkodás hiányából ered. Ebből kiindulva kijelentette, Eichmann akkor és ott „nem gondolkodott”, így képtelen volt arra, hogy felmérje tettei következményét. S mivel saját elmondása szerint csupán hivatalnok, egyszerű végrehajtó volt, nem saját elhatározásából, azaz nem eredendő gonoszságból cselekedett. Ezen megállapításával sokak szerint indokolatlanul felmentette őt, ugyanakkor viszont a zsidó tanácsok vezetőinek egyértelmű felelősségéről, kollaborációjáról beszélt. Heller Ágnes azonban úgy látja, a filozófus morális tévedést követett el akkor, amikor elmarasztalta a zsidó tanácsok működését, hiszen egy olyan helyzetről mondott ítéletet, amelynek ő egyébként soha nem volt a részese.

Margarethe von Trotta filmjének azonban éppen az az erőssége, hogy a nézőnek úgy kínálja fel az erről való gondolkodás/ítéletalkotás lehetőségét, hogy mindeközben nem rejti véka alá a rendező azon véleményét sem, miszerint e jelentős gondolkodónak ma, fél évszázaddal a történtek után is van helye a múlttal való szembenézéssel kapcsolatos diskurzusokban.

Hannah Arendt (Barbara Sukowa)
Hannah Arendt (Barbara Sukowa)

Hannah Arendt

német-luxemburgi-francia filmdráma, 113 perc, 2012 (12)

Rendező: Margarethe von Trotta

Forgatókönyvíró: Margarethe von Trotta, Pam Katz
Zeneszerző: André Mergenthaler
Operatőr: Caroline Champetier
Producer: Bettina Brokemper, Johannes Rexin
Vágó: Bettina Böhler

Szereplő(k):
Barbara Sukowa (Hannah Arendt)
Axel Milberg (Heinrich Blücher)
Janet McTeer (Mary McCarthy)
Julia Jentsch (Lotte Köhler)
Ulrich Noethen (Hans Jonas)
Michael Degen (Kurt Blumenfeld)
Nicholas Woodeson (William Shawn)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp