Szép új jövőnk

Manapság már életszerűvé generált digitális karakterek uralkodnak a moziipar nagy területén. Ari Folman A futurológiai kongresszus című animációs filmje azt vizsgálja, milyen az élet egy olyan világban, ahol látszólag a vágyaink szerint élhetünk, valójában azonban a multicégek haszonszerzése uralja az életünket.

A nem túl távoli jövőben járunk, amikor Robin Wright színésznőnek (aki ezúttal saját magát alakítja) egy nagy hollywoodi stúdió visszautasíthatatlan ajánlatot tesz: megvennék színészi személyiségét. Egy részletes szkennelési és mintavételi procedúrának vetik alá, hogy azután a digitális énjét egyszerűen beillesszék bármelyik filmbe, amelyikbe csak szeretnék – még azokba is, amelyeket korábban nem vállalt volna. Cserébe hatalmas összeget kap, valamint a stúdió ígéretét, hogy minden filmben örökké fiatalon őrzik meg a külsejét. A szerződés húsz évre szól. A film bemutatja Robin visszatérését a szerződés utáni életbe, amikor bepillanthatunk a jövő mozijáról szóló fantáziavilágba.

A film alapjául szolgáló írás, Stanislaw Lem novellája, A futurológiai kongresszus egy olyan diktatúrát mutat be, ahol a gyógyszergyárak az emberiséget egy végtelen kémiai hallucinációban tartják. A hatvanas években írt látomás szerint ezek a cégek teljes körű kontrollt birtokolnak az emberek érzelmeinek teljes skálája felett, a szeretettől vagy bensőségességtől a halálos félelemig.

A rendező, Ari Folman (Libanoni keringő) a film ama korszakában, amikor életszerűvé generált digitális karakterek uralkodnak a moziipar nagy területén, egy lépést előrébb lép, és az animáció gyönyörűséges szabadságával elénk tárja azt a világot, amikor bárki bevehet egy kémiai készítményt, és onnantól az agya abba a fantáziamoziba illeszti őt, amire mindig is vágyott, azokkal a színészekkel, akikkel csak kívánja. De hová lesznek azok a színészek, akik eladták a lelküket a stúdiók ördögeinek?

A futurológiai kongresszus egy olyan jövőkép, amely egyszersmind kiállás is a “régi” mozi mellett, amelyet ismerünk és szeretünk.