„Harc az erőszak ellen”

Így jellemzi nemrég Budapesten játszott Aide Memoire című táncelőadását a rendező, koreográfus Rami Be’er, az izraeli Kibbutz Contemporary Dance Company (KCDC) vezetője, aki szerint részben létezik a „holokauszt-biznisz”, de ha a hallgatás vagy a túlbeszélés között kellene választani, akkor az utóbbi mellett voksolna.

A világhírű tánccsoport Aide Memoire (Segíteni az emlékezést) című produkcióját január elején mutatták be a Művészetek Palotájában. 1994-ben készült az előadás. Változott–e azóta a koreográfia vagy a zene?

Rami Be’er: Az a szép a táncban – szemben egy könyvvel vagy egy szoborral, amelyek elkészültük után aligha változtathatóak –, hogy mindig élő marad, azaz lehet változtatni rajta. Ha valamit máshogy szeretnék, más megoldás vagy ötlet jut eszembe, megtehetem, hogy kisebb korrekciókat hajtok végre. Ahogy az évek alatt mások a táncosok, úgy változnak a mozdulatok és a fények is. Az alap persze változatlan.

Többször jártak már Magyarországon, a KCDC alapítójának, Yehudit (Judit) Arnonnak voltak magyar gyökerei, ahogyan Önnek is. Akár úgy is érezheti, hazajön Budapestre.

R. B.: Egy picit talán igen. A szüleim magyarok, innen a fővárosból mentek Izraelbe a holokauszt után, új életet akartak kezdeni, időnként visszajöttek a rokonokhoz látogatóba. Én is tartom velük a kapcsolatot, igaz, ezúttal nem tudtunk találkozni, mert sűrű volt a programom, de máskor összefutunk és néha ők is jönnek Izraelbe. Követem a magyar helyzetet is a hírekben, sok kérdést vet fel az aggasztó politikai kultúra, de nem szeretnék politizálni.

Tud netán magyarul?

R. B.: Nem, csak néhány szót értek. Otthon a szüleim nem beszéltek magyarul, így nem tanultam meg.

Aide Memoire-t Magyarországon 2001-ben adták elő először. Emlékszik? Miben volt más a mostani, 13 évvel később?

R. B.: Más ma a politikai helyzet, mint akkor. Azt hiszem, most még aktuálisabb, fontosabb is talán. Bárhol jártunk a világban, a közönség mindenhol megértette a mondanivalót, mélyen érintette a nézőket. Persze nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, ezzel az előadással meg tudjuk változtatni a világot vagy a politikai, szociális helyzetet. De ha az egyéneket meg tudjuk szólítani, ha továbbgondolják, tovább él bennük a színházból kilépve, s beszélgetnek róla, akkor elértük a célunkat: változhat a véleményük és akár egy jobb világban is élhetünk.

Mi újat tud mondani ez a táncelőadás a holokausztról? Korábban azt nyilatkozta, hogy a csapdába zártság érzését igyekezett a művel megjeleníteni.

R. B.: A darab „itt és a most”-ról szól, de a múltra és a jövőre is figyel, figyelmeztet. Üzenet ez a gyűlölet, az erőszak és a rasszizmus ellen, az egyetemes békéért. A holokauszt nem jelenik meg konkrétan, csak absztrakt módon, direkt nincsen, mondjuk koncentrációs tábor a színpadon. A dizájnból, a testbeszédből, a világításból, a fényekből, a zenéből és a mozgásokól lehet következtetni a témára, asszociációk által. Az előadás díszletéül szolgáló kilenc alakítható fatábla, a köztük lévő rések – amelyeken éppen átférnek a táncosok – a bezártságot szimbolizálják. Ám a szereplők ebben a jelképesen barakkszerű térben megtanulnak létezni.

Ön szerint nem nehezíti az antiszemitizmus elleni küzdelmet, hogy a holokauszt ennyire előtérben van? Mintha a zsidó kultúra csak a holokauszt-traumából állna.

R. B.: Természetesen nem csak abból áll, de megkérdőjelezhetetlenül fontos része. A zsidók történelmét meghatározó, sőt azt hiszem, az egész világot megváltoztató esemény volt, amelyről mindig beszélni kell. Persze az is nagyon fontos, hogy aztán létrejött Izrael Állam és vele együtt mindaz a rengeteg, csodálatos kulturális sokszínűség, ami a jó hírünket viheti.

Kertész Imre Nobel-díjas magyar író, holokauszt túlélő, másokkal együtt úgy véli, létezik holokauszt üzlet. Egyetért ezzel?

R. B.: Részben. Fontos, hogy emlékezzünk a múltra, folytatni kell az „elmesélést”, tovább kell adni, ez a mi dolgunk és felelősségünk is. Ez az előadás is ezt teszi. A holokauszt második, harmadik generációjának tagjai táncolnak a darabban. A társulat alapítója, Yehudit Arnon azt mondta, ha túléli a II. világháború borzalmait, akkor a táncnak és a tánctanításnak szenteli életét. Így is lett. Én az ő tanítványa vagyok, tehát ezt képviselem. Az emberiség győzelme az is, hogy létezik a társulat, s hogy előadhatjuk ezt a produkciót. Üzletté tud válni a holokauszt, sokan a pénzt látják benne. Az Auschwitzba történő utazást például turistaútként, nyaralásként árulják, van, hogy diszkont áron hirdetik. De ha választani kellene, hogy ez vagy az, hogy senki nem beszéljen róla, akkor inkább az előbbit választanám.