Multikulturális forradalom, hello!

Falra akasztott képek vagy vitrinben sorakozó műtárgyak helyett multimédiás eszközökön megjelenített kordokumentumok, videók és fotók láthatók a Ludwig Múzeum Beat-nemzedék / Allen Ginsberg című kiállításán. Simon Márton költő, slammer rendhagyó tárlatvezetésén jártunk.

Allen Ginsberg
Allen Ginsberg

Szimultán vetített installációk, izgalmas, ám jórészt beláthatatlan mennyiségű mozgókép és fotó: ismert és kevésbé ismert fekete-fehér felvételek, nyilvános felolvasások, riportok, szövegek a félmúltból, a beat-korszakból. A látogatónak, főként a végtelenített, egymással szinkronban pergő filmek miatt, kezdetben kissé ambivalens érzése támad; az adott időszakról szóló egyszerre töredékesnek és teljesnek ható dokumentációt csupán néhány óra leforgása alatt kellene befogadnia. Ez azonban nem könnyű, már csak azért sem, mert minden képkocka külön figyelmet igényel, ráadásul a folyamatosan hömpölygő mozgóanyagot megállítani nem lehet, bár az óriási kivetítők köré elhelyezett padokon akár egyszerre többet is nézhetünk.

Ha viszont elfogadjuk, hogy itt és most ne a teljességgel magunkévá tehető, hagyományos írott/vizuális konstrukciót keressük, akkor a jelenlegi virtuális anyag a megszokottnál sokkal komplexebb, személyesebb élményt okoz. Láthatunk például fotókat, többek között Harold Chapman, Brion Gysin és Steve Groer, valamint Allen Ginsberg pályatársakról készített portréit, dokumentumképeit, amelyeken Jack Kerouac, William S. Burroughs, Gregory Corso, Gary Snyder, Michael McClure, Peter Orlowsky, Lawrence Ferlinghetti pózol, ad elő vagy épp tartóztat fel egy vonatnyi hasadóanyagot, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Akik – idézve az élőben is elhangzó, de kéziratként fotón is megörökített Üvöltésből – „hetven órán át beszéltek egyfolytában a parktól a kéglijükig, a diliháztól a múzeumig, a Brooklyn-hídig”. Akik nemzedékük tagjaként nemcsak az irodalmi életben, hanem a második világháború idején kezdődő, és a hatvanas évek végére tetőződő politikai-kulturális forradalomban is szerepet vállaltak. Felléptek az etnocentrizmus, a homofóbia, a rasszizmus, az atombomba és a nukleáris ipar ellen, és a környezetvédelem mellett. Akik nélkül minden bizonnyal nehéz lenne a beatről, vagy, ahogy Simon Márton költő, slammer – az ötvenes évek tipikus amerikai sitcom karaktereire és „a rózsaszín, gejl társadalmi giccsre”, azaz a fojtogató konformizmusra utalva – nevezi, a Hi Honey, I’m home korszak ellenkultúrájáról beszélni.

A rendhagyó tárlatvezetésen, amely valamiképp igyekszik pótolni a korról szóló szöveges tájékoztatást, a beat jelentésén, keletkezésén túl, szó esik többek között Nietzschéről, a zen buddhizmusról, az egzisztencializmusról és nem utolsósorban a marxizmusról is. Meghallgathatunk néhány történetet például az olasz bevándorló szülők gyermekéről, Gregory Corso-ról, aki, Ginsberg elhíresült kijelentése szerint hiába „Amerika legnagyobb költője, mégis Európában éhezik”, vagy William S. Borroughsról, a junkyról, aki nemzedéke legidősebb tagjaként gyakorlott bajkeverő volt, olyan figura, „akivel nem mennél el szombat este bulizni, mert annak minimum rendőrségi ügy lesz a vége”.

Jack Kerouac

Jack Kerouac

Aztán, az egyik felvételen valóban azt látjuk, amint az előbb említett író, az interjú kellős közepén előhúzza zsebéből rózsaszín nyelű kését, majd az újságírónak megmutatva közli: „Fegyvert az ember azért hord magánál, hogy használja”. Ugyancsak ő volt az, aki nem csupán a rendszeres, gyorsulásos bulikon vett részt, hanem a társadalmi-politikai visszásságok és a háború ellen is fellépett. Az Esquire Magazin riporterének kérdésére, miszerint mit keres a magafajta híres író a zavargások közepette, azt válaszolta: „Ideje, hogy mi, írók, ne csak a pofánkat járassuk”.

Az installációk tulajdonképpen egymással is szoros kapcsolatban vannak, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik oldalon a Guerre á la Guerre háborúellenes molinója tűnik fel, amely előtt történetesen Ginsberg beszél, eközben egy másikon éppen rendőrök verik a tüntető tömeget véresre. Aztán újra Ginsberg, a zen buddhizmusról, és arról, milyen kábítószereket használt már, utóbbiakat alkotás előtt és közben is, s hogy szerinte valójában nincs különbség a drog hatására vagy drog nélkül született művei között. Külön érdekesség, amikor saját homoszexualitásáról, és ezzel kapcsolatban apjáról vall, aki fia férfiakhoz vonzódásának tényét egyfajta szülői kudarcként élte meg.

A Beat-nemzedék / Allen Ginsberg kiállítás egyszerre izgalmas és fontos kordokumentum, s persze nem csupán ez, hanem végtelenített installációkba oltott személyes, szimultán látomás, az eseményeket egy még élő szemtanú, Jean-Jacques Lebel szemével láttatva.

Beat-nemzedék / Allen Ginsberg

Budapest, Ludwig Múzeum

2013. december 7.

A kiállítás kurátora: Jean-Jacques Lebel

Szervezők: Centre Pompidou-Metz; Champs Libres, Rennes; Le Fresnoy-Studio national, Tourcoing; ZKM, Center for Art and Media, Karlsruhe

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp