Következik: 

Kiszlév 13, 5779 · 2018. november 20, kedd

Receptek a pokolból – Szakácskönyv a túlélésért

A Szakácskönyv a túlélésért című könyv nem szokványos receptkönyv, hanem Endreiné Weisz Hedvig élettörténetét meséli el. A koncentrációs táborban négy másik asszonnyal az éhezés leküzdéséhez egy sajátos módszert találtak ki: ételek receptjeit mondták el egymásnak. A könyvről Czingel Szilvia szerkesztő, Gyáni Gábor történész és Závada Pál író beszélgetett a Kultlipótváros nevű fesztivál keretében.

Czingel Szilvia és Erdei Istvánné
Czingel Szilvia és Erdei Istvánné

„Ez elsősorban nem receptkönyv és nem holokauszttörténet, inkább arról szól, hogyan éltek akkoriban” – kezdte a könyv jellemzését Czingel Szilvia. Pontosabban arról szól, hogyan is élt Endrei Istvánné született Weisz Hedvig és családja a két világháború között, illetve mi történt velük azután. Endrei Istvánné a saját szavaival meséli az életét, a könyvben található 149 étel receptje is ennek a része. A „kitűnő humorú Weisz néni” története az előszót jegyző Závada Pál szerint elsősorban „életről, túlélésről, optimizmusról” szól, az általa elmondottakból „lehet tanulni arról, hogy mi történt”.

A Centropa Magyarország több mint kétszáz interjút készített holokauszt túlélőkkel, az egyik közülük éppen Endreiné volt, aki 1944-ben az ausztriai lichtenwörthi koncentrációs táborba került. A lágerben  mindennapos volt az éhezés, ezért a foglyok sokat beszéltek az evésről, Enderiné és négy másik háziasszony pedig nekilátott receptkönyvet írni, hogy az egymásnak diktált receptek segítségével vészeljék át a nehéz időszakot. A receptek között főleg sütemények, krumplis és húsos, kalóriadús, tápláló ételek vannak, bár ez Endreiné szerint nem volt tudatos.

„Aki nem tudott éhezni, nem élte túl” – magyarázta Gyáni Gábor a lágertáplálkozás következményét, a krónikus éhezést, amely bizony beindítja a fantáziát: valaki például eltérő ízeket érzékelt ünnepnapokon, így különböztetve meg azokat a hétköznapoktól. Ebben az időszakban egész Európa éhezett, Budapesten is mindenkit az foglalkoztatott, hogy szerezhet élelmet. Gyáni szerint „ennek a kornak ez a legfontosabb tapasztalata”.

részlet a receptekből
részlet a receptekből

A könyv azonban nemcsak ezeknek a tapasztalatoknak az „elsőrendű dokumentuma”, de egy budapesti neológ zsidó család életébe is betekintést nyújt. Felelevenedik a hétvégi korzóra járás divatja az 1920-30-as években, a csónakházak a Dunán vagy éppen az ismerkedni járó fiatalokkal teli Múzeumkert. Megtudhatjuk, hogyan zajlott egy szédereste a Weisz-családban, és megismerhetjük a nőikalapos-mesterség rejtelmeit is.

Gyáni Gábor a történészek szempontjából is remek dolognak tartja, hogy Endrei Istvánné a saját szavaival mondja el, mi is történt vele és a családjával, hiszen „csak jobban tudja, mint egy történész”. A könyvbemutató résztvevői arra is rávilágítottak, hogy egyre ritkább lesz az ehhez hasonló kordokumentum erről az időszakról, amelyet az akkor élők mesélnek el. Závada Pál szerint ez különösen igaz a holokauszt túlélőire, akik közül „már alig élnek, és azok is gyerekek voltak akkoriban”.

Azonban nem csak az jelent problémát, hogy lassan nem lesz, aki emlékezne: Magyarországon nyoma sincs annak az emlékezéskultúrának, amelyre más országokban szebbnél szebb példákat találni. A holokauszt magyarországi áldozatairól rendszerint semmilyen kutatás nem készül, ha igen, akkor is csak külföldi történészek által, legutóbb például egy bristoli kutató végzett ilyenfajta munkát. „Az elkövetőkről rengeteg információ van a levéltárakban, az áldozatokról viszont semmi” – mondta Gyáni.

Erdei Istvánné és férje 1942-ben
Erdei Istvánné és férje 1942-ben

A Szakácskönyv a túlélésért viszont nem csak ebben hiánypótló, de az interjú és a receptek mellé bekerült képek is kiváló lenyomatai a korszaknak. Gyáni Gábor külön ki is emelte a vizuális információ fontosságát a történelmi kutatások kapcsán. Véleménye szerint ugyanis hamarosan megváltozik majd a kép és a szöveg viszonya, méghozzá az előbbi javára. A képek fontos szerepére Czingel Szilvia is felhívta a figyelmet, hiszen „minden fotónak külön története van”. A Centropa honlapján (link: http://www.centropa.hu/) amúgy az élettörténetek mellett nagyon sok kép is található.

A recepteket végül is Endrei Istvánné hazahozta, azonban sosem vette őket elő, míg pár évvel ezelőtt egy flódni-sütés alkalmával véletlenül elő nem kerültek. Az öt „receptíróból” végül mindenki hazaérkezett, de a tavaly elhunyt Endreiné soha többet nem találkozott velük. A könyv kapcsán viszont újabb és újabb történetek, sőt receptek bukkannak fel. „Nem is gondoltuk, hogy ilyen sokan írtak recepteket” – zárta a beszélgetést Czingel Szilvia. „Talán lesz még ennek folytatása, esetleg egy másik receptkönyv” — tette végül hozzá.

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Facebook 0
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp
Kibic

FREE
VIEW