Következik: 

Kiszlév 13, 5779 · 2018. november 20, kedd

Egy rossz tekintettel a színészt meg lehet ölni – interjú Kiss Marival

A szombathelyi Weöres Sándor Színház alapítója és társulati tagja. Közel negyven éve a pályán. A színházról mindent tud, színészi kelléktára lenyűgöző. Kiss Marit öt éve nem lehetett budapesti színpadon látni, legközelebb a Gólem Színház legújabb darabjában, a Mamelson-ban alakítja Lin szerepét, aki az NDK kommunista rezsimjének volt színész sztárja. Marianna Salzmann darabja, ahogy kell, húsba vág, nem lehet benne sem színészként, sem nézőként alibizni.

– Lin életét a darabban a kommunista régmúlt eseményei határozzák meg. Az Ön karrierjét hogyan befolyásolta a történelem?

– A rendszerváltás előtti időben az volt a fontos, hogy az érvényesülés milyen útját választotta az ember. Azok a kollégáim, akik odacsapódtak a párthoz, sokkal jobban érvényesültek. Emlékszem többükre a színházi világból miután párttagok lettek, lakást kaptak, mert a rendes párttagokat a Fővárosi Tanács megsegítette önkormányzati lakásokkal. Így ment ez akkoriban. De ahogy látom, ez a fajta rendszer most is működik. Ha az éppen hatalmon lévő pártnak a farvizén evezel, az érvényesülésed egész egyszerűen könnyebb, a lehetőségeid jobbak, mint a körön kívülieké. Ugyanakkor a körön kívüliek a szabad emberek. Ha körön kívüli vagy, ugyan sok mindenben hátrányt szenvedsz, viszont bátran a tükörbe nézhetsz, ugyanis az eredményeidet csakis a saját képességeidnek köszönheted.

– A Kádár-rendszerben lehetett nem körön kívülinek lenni?

– A történelem ilyen módon nem hagyott nyomot a pályámon, nem voltam soha ellenálló, nem vettem részt szamizdatos gyűléseken sem. Nem akarnám magam ilyennel fényezni. Fiatal voltam, lelkes és örültem a szakmámnak.

– Lint a darabban az a vád éri a lányától, hogy kihasználva színésznői státuszát a STASI-nak (kelet-német titkosszolgálat) kémkedett. A szakmán belül lehetett tudni, hogy kik a kegyeltek, hogy kikkel nem szabad bizalmasnak lenni?

– Emlékszem, gyerekkoromban mindenki a Szabad Európa Rádiót hallgatta, de mégis behúztuk a függönyöket, titkolózni kellett. Idősebb kollégák gyakran mesélték, hogy a Színművészeti Főiskoláról hogyan rúgtak ki embereket egy-egy rosszabbul elsült tréfa miatt. Szüleim arra tanítottak, hogy soha ne mondjak senkinek semmit, s ebben a szellemben is éltem az életem. Fontos volt észben tartani, hogyha külföldre utazol, nem ajánlatos leveleket hozni-vinni, nem tudhattad, mi van benne. Persze mikor kint éltem egy évet Angliában, hoztam haza levelet, de ez már annyira rég volt.

– Önt figyelték?

– Az angliai tartózkodásom alatt állandóan vízumért kellett folyamodni. Nem volt kellemes bejárni a Belügyminisztériumba, ahol az ember állandó szorongással ült az ajtó előtt. Persze tudtam, hogy vezetnek rólam aktát, de én ezt már soha sem fogom megnézni. Nem szeretnék úgy élni a hátralévő életemben, hogy megtudom, ki mit mondott rólam. De alapjában ez az egész olyan nevetséges volt, hiszen én csak egy színésznő vagyok, az viszont nagyon jó, hogy ma már legalább ezért nem kell szorongani.

– A Mamelosn akkor elég pontosan beletalált az Ön életébe is. Mit gondol, képesek vagyunk ma már őszintén szembe nézni a múltunkkal? Érett a magyar közönség a Mamelosn problematikájára?

– Ha az előadás valami igazán emberivel foglalkozik, megtalálja a nézőjét. Én magam is csak olyan alkotásokat tudok nézni, amelyben sorsokat látunk. Az emberek vágynak az érzelemre, vágynak emberi sorsokat látni és átélni. A néző is nyilván érintett tud lenni, vagy annyira hat rá az előadás, hogy képes megélni velem együtt. A színházban az a varázslat, hogy együtt történik meg a csoda, a néző részt vesz az előadásban, és közös a levegővétel.

– Közel 40 éve van a pályán, számos film- és színházi szereppel a háta mögött. Mi az, amit szívesen kiemel?

– Szakmailag a legkiemelkedőbb mindközül a Vámmentes házasság c. film, amelyért 1981-ben a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a szakmai zsűri által odaítélt legjobb női alakítás díját kaptuk hárman megosztva Esztergályos Cecíliával, Margitai Ágival. Azonban én valójában nem osztályozom a munkáimat. Mindig az aktuális előadások élnek az ember lelkében, fejében, ezek az erős élmények, a többi pedig már elmúlt. A régebbi szerepeket, munkákat az ember elengedi, egészen pontosan a korából adódóan el is kell, hogy engedje.

– Nyékládházáról került Budapestre, akkor vették fel a Színművészeti Főiskolára. Könnyű menet volt?

– Nagyon fiatalon már azzal töltöttem az időmet, hogy versekkel foglalkoztam, aztán el is kerültem egy szavalóversenyre, amit a televízió is közvetített. Várkonyi Zoltán (link) is zsűritag volt, aki bátorított, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskolára. Már akkoriban eléggé elszánt voltam, bár valószínű, ha nem vettek volna fel elsőre, talán nem lett volna bátorságom még egyszer megpróbálni a felvételit.

– A családja hogyan fogadta, hogy a lány színész akar lenni?

– Csodálatos szüleim voltak, és csodálatos családban nőttem fel. Apukám szerintem egy őstehetség volt, anyukám pedig nagyon intelligens asszony. Bükkaranyoson, ebben a kis faluban, ahol éltek, műkedvelő kis társaságként színházat csináltak. Kulturális életet éltek, közösséget alkottak. Apukám főszerepeket is játszott. Ez az egész nagyon szép volt, úgyhogy különösebben nem rázta meg őket az én színészi ambícióm.

– A bükkaranyosi műkedvelő társaságtól elég messzire jutott. Alapító és társulati tagja a Szombathelyi Weöres Sándor Színháznak, érezhető a „kulturális” távolság Budapesttől?

– Szombathelyen fantasztikus előadások készülnek, amikről Budapest nem tud, és sajnos az ország sem, de én ezen a tapasztalaton már minden értelemben túl vagyok. Nekem az a fontos, hogy megtörténjen a találkozás a szereppel, a rendezővel, megszülessen bennem az az élmény, amit a színpadra viszek. Este 7-től pedig csak a közönség számít, legyen a színház az ország, a világ bármely szegletén. Igazából akkor sajnálom, hogy nem jutnak el darabok még több emberhez, amikor olyan gyönyörűséges előadások születnek meg, mint a tavalyi évadban a Zarándokének (avagy a színház elfoglalása) Jeles András rendezésében. Az előadás Fukazava Hicsiró novellája alapján íródott és Melis László komponált hozzá zenét. Ez egy különleges előadás volt, aminek Budapesten is lett volna helye és hosszan közönsége.

– Milyen típusú rendezővel szeret, tud együtt dolgozni? Olyannal, aki irányít és minden tekintetben érvényesíti a rendezői akaratát, vagy aki kicsit magára hagyja a színészt, hogy felfedezze a karakterben rejlő lehetőségeket?

– Igazán az inspirál, ha a rendezőtől megkapom a kellő szabadságot. Fantasztikus, ha úgy lehet együtt dolgozni, hogy mindkettőnkben jelen van a bizalom egymás iránt. Ha ez valamiért hiányzik, akkor az egész egyszerűen nem működik. A színészek 90%-a hiperérzékeny, éppen ezért egy tekintettel, egy szóval a színészt meg lehet ölni, és be lehet zárni. Ha a színész nem képes megnyílni a próbák során, akkor nem jön elő titok. Mert mindig az az izgalmas, az emberi, a belső titokzatosság, ami aztán majd képes megmutatkozni a színpadon.

– És mi van akkor, ha a rendező mégsem hagyja kibontakozni?

– Ilyenkor ellensúlyként ott vannak a kollégák, akikkel szeretsz együtt lenni, és ott van maga az anyag, a mű. A rendezőnek pedig – legyen bármilyen karakter – a premieren el kell engednie az előadást, onnantól az már a színészeké. Akkor már csak a színész van, a szerep és a közönség.

– A Gólem Színháznak nincs saját társulata, a próbafolyamat alig egy hónapig tartott, mégis a Mamelosn* előadásban Önök hárman – ahogy azt a darabról megjelent kritikákban is olvashatjuk – a színpadon tényleg egy családdá válnak. Ez ennyire egyértelmű folyamat, hogy korábbi, közös munka hiányában is ilyen összhang szülessen meg?

– Ez a darab azt hiszem, minden értelemben szerencsés találkozás. Nagyon szerettem próbálni. Élmény volt felfedezni a szerepet, Lin karakterét. Én először dolgoztam a Jurányi Inkubátorházban, és nagyon jó volt fiatalok között lenni, borzasztóan örülök, mert rengeteg olyan kollégával találkozhattam, akikkel máskülönben nem jöhettek volna létre ezek a találkozások. Ugyan Kerekes Viktóriával már dolgoztam korábban, de Huzella Júliával és Borgula András rendezővel ez volt az első alkalom. Ezek az élmények mindig felfrissítik az embert. Nagyon örülök András választásának, hogy volt mersze ezt a három magas barna nőt kiválasztani a darabhoz.

Kern Dóra

Fotók: Czifrik Balázs

 

 

 

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Facebook 0
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp
Kibic

FREE
VIEW