Elsimítani a múltat – Időről időre kritika

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Curtis az érzelmekről és a szerelem természetéről korábban már majdnem mindent elmondott; ebben a filmjében most csupán annyi történik, hogy a néző figyelmét igyekszik a jelen, az „itt és most” világába irányítani. Az időutazás ötletén alapuló történet során a főszereplő rádöbben, hogy a teljességet, a boldogságot a jelenben kell keresnie, s ezért a végén lemond az állandó „második esély” lehetőségéről.

Félszeg, lúzer figurák, csetlő-botló karakterek, humor, szerelem. Richard Curtis romantikus, az intellektuális humort sem nélkülöző vígjátékai – a Négy esküvő és egy temetés, a Bridget Jones naplója, a Sztárom a párom és az Igazából szerelem c. filmek – amelyeket többnyire, mint forgatókönyvíró jegyez, hazánkban is rendkívül népszerűek. Talán, mert saját műfajukban tagadhatatlanul jobbak, mint az átlag (legtöbbször amerikai) romantikus komédiák. És mert ebben a fajta humorban felfedezhető némi irónia, némi fanyar íz.

A legújabb, ám Curtis rendezői pályájában vélhetően az utolsónak szánt darab, az Időre időre sztorija egyébként roppant egyszerű: a gátlásos, vörös hajú Tim Lake (Domhnall Gleeson) egy borzalmas szilveszteri parti után, pont a huszonegyedik születésnapján tudja meg apjától (Bill Nighy), hogy a család férfi tagjai mindannyian képesek arra, hogy a jelenből visszautazzanak az időben, és újraírják saját múltjuk egyes pillanatait.

A film, legalábbis elsőre úgy tűnik, egy szerelem történetét beszéli el, hiszen a fiú e különleges képessége segítségével szerzi meg a vágyott nőt. A történet azonban egy érzelmekkel teli apa-fiú kapcsolatról is szól. Tim választásainak, cselekedeteinek a család iránti feltétlen szeretet, illetve az apa tragédiája lesz a fő mozgatórugója: az időutazás végső soron ehhez, nem pedig kizárólag a barátnőkereséshez kapcsolódik, amiről az elején még maga Tim is azt gondolja, hogy a legfontosabb az életében.

Akkor kerül minden a helyére, amikor a főszereplő rádöbben, hogy a teljességet, a boldogságot a jelenben kell keresnie, ezért a végén lemond az állandó „második esély” lehetőségéről. Az Időről időre legfőbb mondanivalója ezzel összefüggésben pedig nem más, mint hogy kibúvók helyett mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját tetteiért. Ez az üzenet persze kissé sablonos, ahogy maga a történet is, amely ilyen szempontból hagy némi hiányérzetet a nézőben, de a közhelyek ellenére azért mégis sokat lehet nevetni a filmen.

Az időutazás nem újszerű, eltúlzott szerepét, illetve az egymást követő események kiszámíthatóságát ugyanis leginkább a jellegzetes, esendő curtisi figurák lennének képesek feledtetni, azonban tény, hogy a szélsőségesen csetlő-botló karaktereknek, és az ironikus humor forrásaként szolgáló sémáknak – a felső-középosztálybeli, vidéki brit értelmiségnek vagy a jogászok unalmas világának – most többnyire csak halvány utánzatait kapjuk. Egyes figuráknak, többek között Timnek, és főként szerelmének, Mary-nek (Rachel McAdams) a szerepköre is jórészt leegyszerűsített, kidolgozatlan, Tim húga, Joanna (Vanessa Kirby) illetve a drámaíró Harry (Tom Hollander) pedig olyanok, mintha a Négy esküvő és egy temetés alapján keltek volna életre. Igaz, kevésbé sikerült formában, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi filmekből már ismerős jelenetek egy része is ismétlődik (pl. a Bridget Jones naplójának ruhapróbája) anélkül, hogy ennek a jelen történetben egyébként lenne konkrét funkciója.

A főszereplő Tim boldogságkeresése a történet második felében – dramaturgiailag kissé átgondolatlanul – altruizmusba fordul (állandóan mások életét akarja rendbe tenni), s ez a nézőben azt az érzést keltheti, mintha a rendezőnek sem lenne elég az az alapkoncepció, amelyre a későbbiekben a már ismert eseményeket felépíti. Mintha ő maga is bizonytalan lenne azzal kapcsolatban, hogy elegendő-e egy ilyen sztori ehhez a filmhez, amely, ahogy azt már korábban megszokhattuk, most sem mentes az édeskés panelektől. Érdekes viszont, hogy a filmet eredetiben nézve kevésbé tűnnek zavarónak az érzelmeket a maguk direktségében megjelenítő párbeszédek, de ami még ennél is fontosabb, hogy az intellektuális, fanyar humor is sokkalta jobban működik, mint most, a magyar szinkronhanggal.

Curtis forgatókönyveiben legtöbbször egyébként pont az a jó, hogy a könnyed elemeket képes lehetőleg minél több extrém figura szerepeltetésével, esetleg egy-egy iróniával elbeszélt esemény felidézésével némileg ellensúlyozni; filmjei épp ezért szólhatnak a legkülönbözőbb ízlésű közönséghez. És többek között ez az ellensúly az, ami most ebben a filmben kevésbé érvényesül, valamint a hiteles színészi játék, amellyel mindez megvalósítható lett volna. Vagy csak eredeti ötletekből, extremitásból és meglepetésből jutott most jóval kevesebb.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp