//
Következő ünnep: Ros Hásáná - ראש השנה
Szerző:  Rubin Eszter Ráhel  Készült: 2016 febr. 03, szerda

Nótár Ilona író, újságíró, kommunikációs oktató, mélyszegénységben nőtt fel, de mára már több diplomája is van. Többek között a roma nők helyzetéről, előítéletekről és a többségi társadalom hozzáállásáról beszélgettünk vele.

Mostanában sokat foglalkozol a roma nők helyzetével, egy könyved is megjelent ennek kapcsán, Amit a nő kíván címmel.

Ez a könyv 16 nő történetét meséli el. Nem csak roma nőkről, hanem a világ minden tájáról vannak benne sztorik, amelyek olyan tabukat fejtegetnek, amikről nem csak nálunk, de mindenhol félnek beszélni.

Milyen tabuk ezek?

Ilyenek például az intimitás, a szexualitás, a társasmagány, a depresszió, a családon belüli erőszak, a kétszínűség vagy az alapból elítélés, anélkül hogy igazán megkérdeznénk vagy tudnánk, mi történik a barátunkkal, társunkkal. Szerettem volna ezeket a tabukat felszínre hozni, hogy tudjunk róluk beszélni, és ezzel segíteni egymást, könnyíteni egymás lelkén, és hogy erősítse a sorsközösséget egymással. Tudatni, hogy nem vagyunk egyedül, csak sokszor egyedül kényszerülünk megélni az életünk legszürkébb időszakait.

Nótár Ilona: Amit a nő kíván

Tradicionálisan mit tartanak a roma nők szerepének a társadalomban, vagy akár a családban, és ehhez képest szerinted minek kéne változnia a 21. században?

A roma társadalomban Magyarországon három nagyobb csoportot tartunk számon, mind a háromban másként jelenik meg a nő szerepe. Tradicionálisan a női szerep a családhoz, az anyasághoz kötődik. Azonban a roma nők is tanulnak, szeretnének a munkaerőpiacon elhelyezkedni. És fel is nőnek azok a generációk, akik diplomával rendelkeznek és esélyt szeretnének kapni. A helyzet nem könnyű, a legtöbben csak valamilyen roma témájú munkakörben kapnak állást, és akkor persze mindenki odavan, hogy végre egy rendes roma nőt láthat, aki dolgozik és értéket teremt. Nagyon nehéz kitörni ebből, és az a szomorú, hogy ennek sokszor az a feltétele, hogy az identitásunkat háttérbe szorítsuk.

Vagyis ez azt jelenti, hogy le kell tagadniuk a cigányságukat?

Igen, sajnos több olyan barátom van, akik nekem elárulták, hogy cigányok, de szigorúan kértek, hogy ne mondjam senkinek, mert akkor vége a karrierjüknek és a lehetőségeik bezárulnak. Most végeztem a mesterdiplomámhoz a szakdolgozat megírásával, amiben tíz értelmiségi roma nő életét követtem nyolc hónapig. Tízből tíz nő mondta el nekem a mélyinterjúk során, hogy hiába van szakképzettségük és diplomájuk, kifejezetten „roma szakemberként" voltak képesek érvényesülni: roma jogvédők, roma mentorok, többségében roma iskolákban tanárok... Jó lenne, ha azért foglalkoztatnák őket bárhol, mert nagyszerű szakemberek, akik egyébként magyar cigányok.

Személyesen mennyire találkoztál előítéletekkel, és hogyan kezelted ezeket?

Mindennapos volt számomra a megaláztatás és az előítélet. Fiatalkoromban dühvel, később keserűséggel, frusztrációval, most már inkább közönnyel, méltósággal és elfogadó szeretettel.

Nótár Ilona

Mik voltak a legjobb tapasztalataid a többségi társadalom reakcióval kapcsolatban?

Az, hogy a gyűlöletük sok esetben félelmeken és nem ismerésen alapulnak. Ha elkezdünk beszélgetni, rájönnek, hogy én nem egy büdös cigány vagyok, hanem Nótár Ilona, egy érzékeny, nyitott ember, akivel jó beszélgetni és együtt lenni. Engem nehezebb utálni egy kézfogást követően, mint a bennem lévő cigányt, akitől félnek a sztereotípiáik miatt.

A saját közösséged mennyire volt támogató?

Nem értették, hogy miért vállalok ennyi nehézséget, megalázást, kitaszítást, hogy egy olyan közösség része legyek, akiknek én csak egy kis buta cigány vagyok. Évekkel később aztán megértették, hogy azért, mert hiszek abban, hogy minden ember egyenlő, és az esélyekért való küzdelmem nem csak nekem szólt, hanem nekik is. Most már tisztelnek emiatt és büszkék rám. Főleg a könyveim megjelenését követően lettek azok.

Ha egy átlagos magyar fiatalnak feldobom a témát: roma nő, azt hallom sokszor, hogy ők csak szülnek és szülnek...

Ha egy fiatal roma lányt megkérdezel, mi az életcélja, sokszor azt fogod hallani: az, hogy anyuka lehessek. Hiszen a roma nők ezáltal teljesednek ki. Nálunk nagyon fontos a családalapítás, a család pedig úgy teremtődik meg, ha születik bele gyermek. Mostanra ez nem annyira fiatal korban történik, és a gyermekek száma is csökkent.

Mernek még a roma fiatalok nagyot álmodni?

Ha a roma fiatalok generációkon át azt látják, hogy annak, aki ki akar törni, folyamatosan a sárba dugják a fejét, akkor egy idő után már nem akarnak, nem mernek álmodni. Generációk nőnek fel úgy a gettókban, cigány telepeken, hogy számukra nincs lehetőség a felemelkedésre. Hiszen minden nap a gettóba kell hazatérniük, éhesek, megalázottak. A buszon elülnek mellőlük, megverik őket, beszólnak nekik, a boltban kipakoltatják a táskáikat, és éttermekbe, szórakozóhelyekre esélyük sincs bejutni... Ez egy átlagos nap.

Nótár Ilona

A többségi társadalomnak sokszor tényleg rosszak a tapasztalatai, ezért sokszor talán igazságtalanul feltételez rosszat. Mit lehetne tenni, hogy ebből kitörjünk?

Beszélgetni! Megismerni egymást. Ezért mondtam le az elméleti órák megtartásáról. Az én óráim interaktívak és gyakorlati jellegűek. Hiszek magunkban. Az Emberben. Nincsenek emberek. Ember van. Ha megismersz valakit, el tudod dönteni, hogy jó vagy rossz, kedves vagy nem, de ehhez bátornak kell lenni és nyitni. A cigányok a világon az egyik legalkalmazkodóbb népcsoport. Az egész világban képesek voltunk alkalmazkodni a közösséghez, amelynek a részesei lettünk. Négy évszázada tanulunk magyarul, történelmet, irodalmat, magyart... Hány magyar tudja milyen cigány csoportok élnek Magyarországon? Melyik csoportnak van saját nyelve? Hányan élünk itt? Három sajátos hagyományt, értéket, tudnának mondani, mivel tettük és tesszük gazdagabbá a magyar társadalmat? No, erről kéne beszélnünk. Mert ez az igazság, nem a média által elferdített sztereotip, félelmetes és elrettentő cigány kép.

Asszimilálódni, integrálódni vagy egyik sem a cél a mai roma társadalomban?

A világ attól szép, hogy tele van színekkel. Ne vegyék el a mi színünket: az csak szürkébbé tenné a helyet, ahol élünk. Sajátos és egyedi kultúránk van, életszemléletünk, örökségünk. Ennek továbbörökítésére alkotmányos jogunk lenne elvileg, mégis, ha hangosan kimondom a szót: cigány, még a cigány barátaim is rám szólnak, hogy ne mondjam olyan hangosan, mert mindenki riadtan kapja fel a fejét körülöttem. Nem akarok asszimilálódni, hogy elfogadjanak. Nem kell az olyan elfogadás, amely kirekeszti a társaimat, a családomat, de engem, mint szakértőt, értelmiségit befogad. Ma Magyarországon cigánynak lenni nem könnyű, nem felemelő, és a vállalás mindennapi küzdelem. Pedig nekünk is csak egy életünk van, és a származásunk a szüleink öröksége. Amely még egyszer leírom: érték és nem átok. Asszimilálódni tehát semmiképp. Integrálódni azonban nehéz, hiszen a többségi társadalom nem teszi egyszerűvé a dolgunkat.

Szólj hozzá! Oszd meg!

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az aKibic.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kibicek
Ezeket láttad már?
« Július 2017 »
H K Sz Cs P Szo V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31