Valami a szivárvány hagyományából

“Az íj-szivárvány mitikus szimbiózisa a zsidó hagyomány több helyén is fellelhető, pl. Ezékiel látomásában a ragyogó szivárvány Isten attribútumaként jelenik meg, mint az Örökkévaló dicsőségének látszata.” Elkezdődött és július 12-ig tart a Budapest Pride rendezvénysorozat, ez alkalomból tesszük közzé Gábor György vallásfilozófus szivárványról készült írását.

“A szivárvány az ég és föld között feszülő „tarka fonál” (Ovidius: Átváltozások, XI. 632.), amelyen a „széllábú sebes” (Apollón-himnusz, 108.) Írisz, a „tarkálló-köntösű” (Ovidius: Átváltozások, I. 270.), „aranyszárnyú” (Démétér-himnusz, 316.) közvetíti a halandóknak szánt üzeneteket, vagyis amely kapocs ég és föld között, világoszlop (universalis columna), vagy világtengely (axis mundi), s amely biztosítja az átmenetet egyik létmódból a másikba. Héberül a keset (görögül toxon) valójában íjat jelent, a megfeszített íj ívét, amely utal a hatalomra, az erőre, de a vízözön katasztrófája után, mintegy a kozmikus katasztrófa lezárásaként, s az új kezdet meghirdetéseként, a szövetség jeleként, s kegyelmének szimbólumaként az Örökkévaló ezt mondja: „Kásti nátáti be-ánán”, vagyis „Íjamat a felhőbe helyeztem” (Genesis, 9,13), s „amíg a föld áll” („od kol-jmé haarec”), addig ez a szövetség fennmarad.

A valódi békekötést, az Örökkévaló békéjének (sálom) eljövetelét jelenti a megfeszített íj leengedése, illetve az emberiség örök védelmét biztosító pajzsként (mágén) való szolgálata.

Mitikus poliszémiának is nevezhetnénk azt, amikor a hagyomány az azonos hangalakúságot (keset) mintegy kihasználva „összeolvassa” az íj konkrét, csöppet sem csodás, inkább nagyon is félelmetes „valódiságát” a ritka, tovatűnő, megkapóan szép, titokzatos jelenséggel, s ezáltal a nyelvi-jelentésbeli dichotómia, a félelmetes és a csodás „egylényegűvé” sűrűsödik.

Az íj-szivárvány mitikus szimbiózisa a zsidó hagyomány több helyén is fellelhető, pl. Ezékiel látomásában a ragyogó szivárvány Isten attribútumaként jelenik meg, mint az Örökkévaló dicsőségének látszata, amely a pompás trónt öleli körül (Ezékiel 1,28). A deuterokanonikus Ben Szira a káprázatosan szép szivárvány láttán, amelyet „a Magasságbeli keze feszített ki”, s amely „átfogja fényével az égboltot”, annak alkotója dicsőségét zengi. A Talmudban a szivárvány az Örökkévaló dicsőségének a reflexiója, ezért le kell borulni előtte (Hagiga 16a). De amikor a Jelenések könyvében is – Ezékiel látomásai nyomán – az olvasható, hogy „a trónon ül valaki, akinek tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlít és smaragdhoz hasonló szivárvány trónja körül (Jelenések könyve 4,2-3), vagy amikor Krisztust szivárványos dicsfénytől övezve látjuk (például az V. századi thesszaloniki Hosziosz David apszismozaikján), vagy Grünewald stuppachi Madonnája fölött szivárványt látunk átívelni, Isten anyjának jelképeként mint a Teremtő és teremtménye közötti szétszakíthatatlan szövetség jeleként, akkor itt is az „intellektuális természetet” (Cassirer) érzékelhetjük.

Végül idézzük a Hénokh III. könyvének (Széfer Hechalot) apokaliptikus látomását, ahol minden élőlény fején kétezer korona volt, s a koronák úgy ragyogtak, mint a szivárvány a felhőkön, s a szivárvány gyűrűi szebbek és ragyogóbbak voltak, mint a nap vakító izzása.”

A programokról itt olvashat.