Következik:  
Gyertyagyújtás: 20:26 · Támuz 9, 5778 · 2018. június 22, péntek

Miért olyan sok a feminista a zsidó nők között?

A tétlen zsidó hercegnő képe, aki a díványon henyél és bonbont eszik, miközben jövőbeni orrplasztikájára gondol, viszonylag új. A zsidó nők mindig is dolgozó nők voltak. Mint azt Naomi Wolf megfogalmazza: a feminizmus és zsidóság összetartozik, mint az Éden Hotel és az erőszakos zaklatás. „Politikai történelmünk a szocialista- és munkásmozgalmakig nyúlik vissza, amelyekben a nők szervezői és felbujtó szerepet játszottak” – írja Wolf. Még ennél is korábban a XVII. századi hamelni Glückel, tizennégy gyerek anyja, gyárat vezetett, és férje halála után annak üzletét több országra kiterjesztette. A XIX. században a Talmud-tudósok feleségei szintén vállalkozásokat vittek, hogy eltartsák a családot, míg férjük a tudománynak élt. A tétlen zsidó hercegnő képe, aki a díványon henyél és bonbont eszik, miközben jövőbeni orrplasztikájára gondol, viszonylag új. A zsidó nők mindig is dolgozó nők voltak.

Emellett szóbeli hagyományunk értéknek tekinti az érvelést és a vitát. A szó népe vagyunk, az oktatást és a szellemi teljesítményt tartjuk a siker kulcsának. A zsidó hagyomány pedig különösen érzékennyé tesz minket az igazságtalanságra, történjék az otthon vagy a külvilágban. Mindezek az okok szerepet játszhatnak abban, hogy zsidó nőként nagy arányban vagyunk jelen a feminista mozgalom élcsapatában.

Viszont engem, mint harmadik generációs feministát, sokszor idegesítenek az Y-generációs (1980 után született) nők. Sokan adottnak veszik azokat az előnyöket, amelyeket az előttük járók vívtak ki. A fiatalabb nők között több az abortuszellenes, mint az 50 fölöttiek között (talán azért is, mert csak az utóbbiak emlékezhetnek arra az időre, amikor fiatal nők az illegális terhesség-megszakítás után elvéreztek a fürdőkádban). Évtizedek óta most először növekszik a munkahelyet elhagyó kisgyerekes anyák száma. Az utóbbi időben az állásban lévő és egyévesnél kisebb gyermeket nevelő nők aránya 55%-ra csökkent, most először azóta, hogy 1976-ban létrejött az erről szóló statisztikai nyilvántartás. Mondhatnánk persze, hogy a feminizmus betöltötte feladatát, a nőknek ma már valóban van választása, és többen választják az otthon maradást. Vagy esetleg eltűnődhetünk azon, vajon arról van-e szó, hogy a fiatal nők meghátrálnak az egyenlőségért való küzdelem elől.

Mostanában sokszor eszembe jut Betty Friedan 1963-as könyve, a „The Feminine Mystique” (A női misztikum), mely a háztartásbeli nőkkel foglalkozik, akiket nem tud kiteljesíteni a kizárólagos otthoni, családi élet. Néha úgy érzem, tényleg visszatérőben vagyunk abba a korba. A média folyton a dolgozó és az otthon lévő anyák közti feszültséget taglalja, szerintem viszont az otthon lévő anyák elszigeteltek és zombinak érzik magukat, pont úgy, mint Friedan idejében. Igaz, többen maradnak otthon, de ezt inkább a feminizmusra adott reakcióként értelmezik, és nem mint a feminizmus jótéteménye. A szülői fórumok tele vannak csüggedt anyák mentegetőző beszámolóival, akik úgy érzik, egész nap be vannak zárva a házba a gyerekekkel, akik szoronganak, hogy nem stimulálják a gyerekeik agyát percenként, akik oda-odavágnak a dolgozó nőknek. Ugyanakkor hallgatom a dolgozó barátnőimet, akik beszámolnak bűntudatukról, akár gazdasági okból kell dolgozniuk, akár azért, hogy megóvják magukat az agyzsugortól. És ma se veszik észre a nők egyik oldalon sem, hogy nem állnak egyedül a problémáikkal. Nem tettük magunkévá a koncepciót, amit elődeink annyira igyekeztek megtanítani nekünk: hogy a személyes egyben politikai is. Nem vagyunk egyedül a kétségbeesett erőfeszítéssel, hogy valahogy egyensúlyt teremtsünk a munka és a magánélet, a kapcsolataink és a porcicák megzabolázása között. Miközben a dolgozó és otthon lévő anyák „háborújára” és a munka vagy otthonmaradás közötti állítólagos választási lehetőségre koncentrálunk, figyelmen kívül hagyjuk, hogy más országoknak humánus gyermekgondozási segélypolitikájuk és jó gyermekintézményeik vannak. A „kívül maradás” osztálykérdéssé válik (valaki, ugye, mégiscsak eltartja az otthon maradó ügyvédnőket és női menedzsereket); az egyenletből egyszerűen kihagyják azokat a nőket, akik azért dolgoznak, mert szükségük van a pénzre.

A Zsidó Női Archívum online gyűjteményében megtalálható Alix Kates Shulman Házassági szerződés című gondolatébresztő cikke 1970-ből. Ebben kifejtette, hogy a férfiaknak és a nőknek meg kellene osztaniuk a gyermeknevelés és a háztartás feladatait. Megdöbbentő! Manapság már – bármennyire is elferdíti Shulman cikkének mondanivalóját a képmutató Caitlin Flanagan [író, társadalomkritikus, aki gyermekgondozót és házvezetőt alkalmaz, miközben a háztartásbeli nő hagyományos szerepét dicsőíti] –, a cikkben leírt elvek többsége magától értetődik. A férfiak tisztában vannak vele, hogy többet kell vállalniuk a házimunkából. Ilyen például a férjem is, aki kiválóan ért az internetbankoláshoz és emellett marhaszegyet is tud készíteni. A változás mégis kínos lassúsággal történik.

Egy szó, mint száz: lehet, hogy a feministáknak néha nem volt jó a frizurájuk, talán fura zenéket kedveltek, és előfordult, hogy leegyszerűsített, doktriner eszméket hirdettek. De mégis igen sokkal tartozunk nekik. (Amúgy meg a 70-es években nem kellett ahhoz feministának lenni, hogy az embernek ne legyen jó a haja.) Mostanában viszont a fiatalabb nők valahogy mintha nem éreznék úgy, hogy a feminizmus megszólítja őket. Az olyan unalmas témák, mint a gyermekgondozás, az egészségügy, vagy akár az abortusz kérdése, nem találnak náluk visszhangra. A tizen-huszonévesek az egyenlő jogoknak valami ködös fogalmát vallják, és a női kompetenciának valami Jessica Simpson-féle, rajzfilmszerűen ábrázolt, szexinek vélt változatában pompáznak, miközben azt gondolják: „Mindent meg tudok csinálni, amit akarok! de nem vagyok ám feminista, hát borotválom a lábam és rúzsozom a szám!”

Kérdés, vajon hogy fogom majd a lányaimat úgy nevelni, hogy inkább Lisa, mint Jessica Simpsonra hasonlítsanak? Hogy fogjuk a férjemmel ellensúlyozni a spirituálisan becsődölt fogyasztói kultúrát, ami mintha azt üzenné a lányoknak, hogy az értékük legalább annyira függ a külső megjelenésüktől, mint attól, hogy mit tesznek?

Fogalmam sincs. Majd menet közben kitalálom, és amúgy sem kontrollálhatunk mindent. Nem fogom tudni a végtelenségig távol tartani őket a Barbie és a Bratz babáktól. De beszélgethetünk majd a különböző foglalkozásokról, és arról az elégedettségről és gazdasági haszonról, amihez anyu a munka által jut. Beszélhetünk a nemi szerepekről, és meghallgathatjuk a “Free to Be… You and Me” című albumot [gyerekeknek szóló album a nemek közti egyenlőségről]. Vehetünk Raphaelnek játék konyhai robotgépet a születésnapjára, és elmehetünk Henryhez kisvonatokkal játszani. Egyértelművé tehetjük a lányainknak, hogy az eszükért, a humorukért és a jólelkűségükért éppúgy szeretjük őket, mint elragadó fürtjeikért. Fölhívhatjuk a figyelmüket a női rendőrökre és tűzoltókra. Gondoskodhatunk arról, hogy lássák anyut, amint fogja a szerszámosládát és összeszereli az eszementen sípoló-villogó csúcstechnológiai rettenetet, vagyis babaülést, valamint tarthatják a lapátot, mikor apu fölsöpri a konyhapadlót. És mindenekelőtt taníthatunk nekik önbecsülést és az igazságosságért való kiállást. Aztán pedig elindíthatjuk őket abba a félig-meddig megváltozott külvilágba, és reménykedhetünk, hogy még jobbá teszik majd a saját lányaiknak.

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és minél színesebb anyagokat közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Facebook 0
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp