„Legyen a múzeum a párbeszéd fóruma”

Évente közel negyedmillióan látogatják, ám a hazai közönség aránya elhanyagolható volt eddig a Magyar Zsidó Múzeumban, ahol nemrég Toronyi Zsuzsát nevezték ki új igazgatónak. Szerinte fontos lenne, hogy a magyar zsidóság érezze, ez a múzeum még mindig az övé. Ehhez mérten alakítják át a kiállításokat, a tárgyakat széles társadalomtörténeti vonatkozásukkal együtt, szórakoztató elemek segítségével mutatják majd be. Reményei szerint ez további párbeszédet indít majd el a néző és a tárgy, vagy akár a zsidóság és a többségi társadalom között.

Hogyan alakult mostanáig a Magyar Zsidó Múzeum látogatottsága?

A hivatalos adatok szerint évi közel negyedmillió ember jön be ebbe a komplexumba. Ez magas szám, de sajnos a magyar turisták részaránya nagyon alacsony, holott ezt a múzeumot vissza kellene adni annak a közösségnek, amelyik összeadta a tárgyait. Jó lenne, ha a magyar zsidóság érezné, ez a múzeum még mindig az övé.

Mit tesztek majd ennek érdekében?

A mai magyar zsidók identitása jelentős részben kulturális alapokon nyugszik. Sok visszajáró vendégünk azonban inkább csak bizonyos ingyenes eseményeken, pl. a Múzeumok Éjszakáján látogat el hozzánk. Tehát a közösség egy része kíváncsi, de nem tudja kigazdálkodni a belépőt. Elképzelhető, hogy létrehozunk egy általános zsidó kedvezménykártyát a Bálint Házzal és a MaZsiKével közösen, amellyel több intézmény programjait is lehetne látogatni.

Mit értesz azon, hogy a magyar zsidók identitása kulturális?

Sokan vannak olyanok, aki nem járnak zsinagógába, de az egész neveltetésük mégiscsak ehhez a kultúrához kapcsolja őket. Ebbe ugyanúgy beletartozik például Kafka fokozottabb olvasása vagy bizonyos kortárs kulturális jelenségek fogyasztása, mint a Tóra vagy a hagyományos zsidó tradíció ismerete. Egy múzeum bevonzza a közösséget, olyan, mint egy „beetető zóna”, és miután valaki itt már komfortosan érzi magát, akkor lehet továbblépni akár a zsidó tradíció mélyebb megismerése irányába.

Szerinted cél, hogy a vallási tradíciókhoz is visszataláljanak a zsidók?

Nem feltétlenül a tradíciókhoz, hanem a tradícióknak a jobb megértéséhez. Lényeg, hogy ne pusztán az ismeret hiányában hozzunk olyan döntést, amely meghatározza az egész életünket.

Mennyire szeretnétek a zsidó kultúrát a többségi társadalom számára is érdekessé tenni?

Ez is fontos cél. A múzeumnak a jelenleginél jobban kellene reprezentálnia a zsidó közösség önképét. Ha ezt az önképet megmutatjuk, akkor az emberek látni fogják, a zsidók nem olyanok, mint amit pl. a Kurucinfón olvasnak, és ez párbeszédre adna lehetőséget. A múzeumok ma már nem szentélyek, ahol csak csodálni és ámulni lehet, hanem fontos a fórum jellegük is. Ehhez azonban az kell, hogy úgy adjunk át kulturális tartalmakat, hogy az egyben szórakoztató is legyen. Jó lenne, ha a múzeum a párbeszéd fóruma lenne.

A fórumot úgy érted, hogy a néző és a kiállított tárgy között jöjjön létre egyfajta párbeszéd, vagy pedig úgy, hogy akik idejönnek, azok tudjanak egymással párbeszédet folytatni?

Mindkettő fontos lenne, sőt még egy harmadik is. Ma nagyon divatos az ún. participatory múzeum, ami azt jelenti, hogy mi kínálunk egyfajta tartalmat, és bevonjuk a közönséget is, azaz a látogató meg tudja másokkal osztani a gondolatait valamilyen formában. Például tud kommentelni, bizonyos tartalmakat megosztani, de résztvevő lehet az is, aki elmondja nekünk az ötleteit vagy akár tárgyakat ajánl fel a múzeumnak. Ez utóbbira is nagy szükség van. Véleményem szerint 1945 után a tárgykultúrával hasonló történt, mint a szentély pusztulása után az írott tannal. Az elmúlt fél évszázadban meghatározó, hogy félünk az örökség elvesztésétől. Nekünk most össze kell gyűjtenünk a maradék tárgykultúrát, és ugyanúgy kell ezt értelmeznünk és kommentelnünk, mint ahogy a talmudi bölcsek tették a szöveges hagyománnyal. Az igazi zsidó muzeológia egy kommentár muzeológia, tehát hozzá kell tennünk azt a sok gondolatot, amelyet ezek a tárgyak invokálnak. Egy kicsit olyan ez, mintha nem a Bábel vizénél, hanem a Duna-parton csinálnánk egy Talmudot, és most össze kellene szednünk a bölcseinket, akik el tudják mondani azokat a gondolatokat, amelyek relevánsak lehetnek az elmúlt 2-300 év tárgyaival kapcsolatban. Ezek nemcsak a saját, hanem akár egy tizenkilencedik századi gondolkodó észrevételei is lehetnek.

Tudnál erre példát mondani?

Elsősorban a tárgyak által megjelenített társadalomtörténeti folyamatokra adott reakciókra gondolok. Ha például egy tizenkilencedik századi tárgy egy asszimilációs szimbólum, akkor érdekes lehet, mit gondoltak erről a társadalmi jelenségről a tizenkilencedik századi bölcsek – akár egymásnak ellentmondóan – , és mellette az is, hogy hogyan értelmezik a maiak.

Milyen gondolatmenet alapján csoportosítjátok a kiállított anyagokat? Ha jól látom, főként vallási tárgyak vannak itt.

Egy tárgy akkor vallási, ha ebben a keretben értelmezem. Azonban mindegyik mögött van egy olyan konnotáció-bokor, amelynek a bemutatásával jóval messzebbre juthatunk el, és számos egyéb olvasatát is be tudjuk mutatni.

Mi számít zsidó tárgynak 1945 után, amikor visszaszorult a vallás gyakorlása, ezért nem is nagyon használtak ilyesmiket az emberek?

Bármilyen tárgy, amelyhez zsidó emlékek kötődnek. Azt gondolom, nem a tárgyak anyaga, jellege fontos, hanem az, milyen tartalommal tudjuk megtölteni őket. Például Szombathelyen csináltunk egyszer egy kiállítást az 1945 utáni zsidó életről, ahol egy bőröndnek is volt zsidó vonatkozása, mert sok zsidó ilyen bőrönddel szökött át a közeli határon.

Azt mondtad egy helyen, hogy ennek a múzeumnak a holokauszt nem, csak az lehet a tárgya, hogy milyen hatást váltott ki a zsidó közösségben a holokauszt. Ezt is tárgyakon keresztül mesélnétek el?

Igen. Azt gondolom, hogy a holokauszt tényszerű, politikatörténeti elmesélése nem a mi dolgunk, hanem mondjuk a Nemzeti Múzeumé. Mi a közösség reakcióit szeretnénk bemutatni akár egy elsőre szinte banálisnak tűnő tárgy segítségével, amely önmagában, tudás nélkül nem hordozza a borzalmat. Például van egy OMZSA Hagadánk, amelyet azért nyomtattak 1942-ben, hogy a bevételéből a munkaszolgálatosokat támogassák. Ha ezt kiállítom, akkor nem csak hagadaként szerepeltetjük, hanem általa bemutathatjuk, hogy hogyan próbálta a zsidó közösség segíteni a munkaszolgálatosokat. Ebből a példából az is látszik talán, hogy fontos számomra, ne a borzalmak közvetlen bemutatásával beszéljünk erről a korszakról, hanem a holokauszt által kiváltott kérdéseket, dilemmákat, és a lehetséges válaszokat tudjuk bemutatni.

Végül is mire számíthatunk? Hogyan fog átalakulni a múzeum állandó kiállítása?

Az első emeleti állandó kiállítás már maga is múzeumi darab, harminc éve áll szinte érintetlenül. Ezt egy kicsit leporoljuk, átalakítjuk, és kiemelünk belőle 40 tárgyat, amelyeket újfajta koncepció szerint mutatunk be a második emeleten. Ha együtt nézem ezt a negyven tárgyat, akkor az egész magyar zsidó történelmet el tudják mesélni. Az első teremben a hagyományos zsidó értékeket mutatjuk be, a mellette lévő hosszúban pedig azokat a társadalomtörténeti jelenségeket, melyek a hagyományos világ erodálódásához vezetnek. A következő teremben pedig a az elsőben bemutatott értékek mai, kortárs interpretációiból válogatunk. Ezen kívül tervezünk időszaki kiállításokat is a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában.

Hogy fogjátok a tárgyakhoz kapcsolódó rengeteg háttér információt megjeleníteni?

Szerencsére a „digital humanities” korszakában ez már nem lehet probléma, sőt így megadhatjuk annak lehetőségét is, hogy nem csak a helyszínen, de később is lehessen tanulmányozni a látottakat, például a telefonra letöltött információk alapján. Ezen eszközök jól megtervezett kialakítása arra is lehetőséget ad, hogy visszajelzést kapjunk a látogatók múzeumi élményeiről. Így a múzeum inkább egy irányított fórum ahhoz, hogy megmutassuk, mit gondolunk a magyar zsidó történelemről, kultúráról. Mert pillanatnyilag a kiállításban nem gondolunk róla sokat, amit pedig gondolunk, nagyon elnyűtt kereteken belül halad.

És pénz honnan lesz ehhez? Pályázatból vagy a hitközségtől esetleg?

Egyrészt van némi megtakarított pénzünk, másrészt, ha jól működik, akkor a jegybevételből is vissza kell forgatni valamennyit. A levéltári munka során azt tanultam meg, hogy ha igazán szeretnénk valamit, és kellően kidolgozott terveket készítünk néhány évre előre, akkor a pályázataink is sikeresek lehetnek, ami nagyon komoly segítséget jelent egy közgyűjtemény számára.

Egyéni adományokra mennyire lehet számítani?

Az adományba beletartozik az is, hogyha valaki önkéntes munkával segít minket, vagy behozza a nagypapa imakönyvét. Nagyon sok mindent kaptunk már eddig is, ami azt jelzi, hogy sokan azt gondolják, itt jó helyen lesz az örökségük. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy múzeum elérhet. Elég sok önkéntesünk is van, és ez még többet is ér, mint a pénz. Persze pénzbeli donációra is szükség lesz, most nagyon szeretnénk például egy utazó vándorkiállítást berendezni egy buszban. Abban bízom, hogyha egy konkrét dologra kérünk és nem csak általánosságban, akkor a közösség segíteni fog ebben is.

A vándorkiállításokat látogatják, szeretik az emberek?

Az Élet Menete vándorkiállítása nagyon jól működik, ők egy vagont visznek végig az országon. Mi a terveink szerint a kis vándorkiállításunkhoz múzeumpedagógiai programot is készítünk, és a későbbiekben szeretnénk előadásokkal, zenei programokkal, akár színházi produkciókkal is összekapcsolni a múzeumbusz megjelenésével, ami tulajdonképpen zsidó minifesztiválokat jelenthetne egy-egy településen. Fontos, hogy ne mindig a holokauszt vonatkozásában találkozzanak az emberek a zsidókkal, mert annak nagyon rossz üzenete van. Ez nem egy fekete-fehér halott kultúra.